Lélekdokim – egy út önmagamhoz

„Nem minden fekete vagy fehér. A lényeg sokkal inkább az, ami közte van – és az, hogy mit kezdünk vele.”

Vannak napok, amikor a valóság és a belső világunk összemosódik. Amikor valami van is, de még sincs egészen. Amikor egy fekete lyuk beköltözik a napjaink eseményei közé, és magával húz egy-egy pillanatot, érzést. Talán ezekből a napokból születik meg valami igazán maradandó. Az én történetem is így kezdődött. Korábban, amikor megosztottam veletek az íráshoz fűződő kis történetemet, ígéretet tettem, hogy még visszatérek kicsit részletesebben a bennem munkálkodó kettős érzésekhez. Ahhoz az állapothoz, amit ha egyetlen szóval kellene leírnom, a keserédes lenne. Az ilyen napjaimból indultam el az írás felé. A sorozatos betegségek, amelyek nap mint nap emlékeztettek arra, hogy változtatnom kell, megnyitották előttem a bennem lévő belső csend felé vezető ajtókat. Egy késztetés, ami utat tört magának – valami, amiben egyszerre találtam örömöt, és szembesültem saját keserűségeimmel is. De legfőképpen valami, ami felébresztette bennem az édes íz érzése utáni vágyat. És miközben már-már a számban éreztem, egyszer csak szembejött velem egy pályázati felhívás novella műfajban – amely külföldön lett közzé téve. Eljátszottam a gondolattal, kiülve a természetbe, mélyeket szippantva a friss levegőből: Mi lenne, ha? Tettem fel magamnak a kérdést, bár legbelül tudtam a választ. Hiszen nem véletlenül történt ez akkor és ott velem. Beköltözött a fejembe, melegen megágyazott a lelkemben, és türelmesen kivárta a saját idejét. Amikor eljött, október volt. Ez a hónap mindig is az ambivalens időszakot jelentette számomra. Sok-sok évvel korábban, ebben a hónapban éreztem meg először a pánik keserűségét a torkomban. Bár a könyvben leírt történet fiktív, mégis valós érzéseket rejtettem el benne. Október az a hónap, amely sokat elvett tőlem – de utólag látva, ugyanennyit adott is. Az érzés, amit sosem fogok feledni, de mégis oly sokat hozzáadott ahhoz, aki ma vagyok.

Meggyőződésem, hogy nem minden fekete vagy fehér. A lényeg sokkal inkább az, ami közte van – és hogy mit kezdünk ezzel.

Így ültem le, és megszületett Rose Doubt és Hektor Soul első fejezete. Elárulom, sokáig nem is volt címe az akkor még „csak” novellának hitt írásomnak. Még akkor sem, amikor már biztosan tudtam, hogy ebben sokkal több rejlik. Hogy belőlem még annyi minden kikívánkozik. Ezért sem zártam le akkor a történetet. Vártam, amíg meg nem születik bennem az a bizonyos köztes rész – a fejlődésem szakasza. Talán a könyvem története annyiban rendhagyó, hogy egy katarzistól indul el. Mert igazából minden onnan kezdődik. Minden döntésünk előtt áll valami, ami hat ránk. Ami megérint, ami az érzelmeinkre nyomot hagy. Véleményem szerint minden addigi esemény árnyalatokkal színezi meg a döntéseinket. És ez az árnyalatok világa minden pillanatban rengeteg érzést tárolt el bennem is. A Lélekdokim valahol egy játékos szárnypróbálgatásként indult – de közben rájöttem, hogy ez az én utam. Bár a történet kitalált eseményeket mesél, az elképzelt képek azonban felkavartak, mégis a belső békém felé mutató iránytűmmé váltak. És mire a végéhez közeledtem, a cím is megszületett bennem: Lélekdokim. Egy lány, akit az élete olyan mederbe sodor, hogy segítségre van szüksége. Egy nap ez a segítség olyannyira értékessé válik, hogy már nemcsak számára jelent menekülést. Egy orvos, aki mit sem sejt egészen a katarzisig – hogy hogyan jutottak el odáig, és hogy hogyan jutott el ő maga is addig a pontig. És én….

A Lélekdokim – talán mindenkire igaz ebben a könyvben. De legfőképpen én nevezhetem a magaménak, mert ez lett az első könyvem, az én saját Lélekdokim. A katarzis után kibontakozó rejtelmek, a sokszínű érzések végül egy fontos döntéssé értek össze.

Záró gondolatként:

Hiszem, hogy mindenkinek megvan a saját Lélekdokija. Egy történet, egy hivatás, egy ember, vagy éppen egy szenvedély, ami hozzásegít ahhoz, hogy mélyebben megértsük önmagunkat. Nekem ezt az írás adta meg – az utat, amelyen elindulhattam a keserédes érzéseimen át önmagam felé. És talán, aki a könyvemet a kezébe veszi, megtalálja benne a saját árnyalatait is.