A függöny mögött

Az október csendes búcsúja és a november nesztelen érkezése között van egy leheletnyi pillanat, amikor a világ megállni látszik.
A levelek már nem sziporkáznak keringőt járva, csak csendesen hullanak. A fény is lágyabb, szelídebb, és mintha még őszintébb is lenne. És valahol ebben a szelíd átmenetben érezhetjük, hogy nemcsak az évszak változik, hanem mi is.

Az október még a felismerések hónapja volt. A visszatekintésé, amikor lassan minden a helyére került bennem. De novemberben már a kitárulkozás következett, a történetben és egyúttal bennem is.
Ahogy a Lélekdokim lapjai tovább íródtak, valami elkezdett kibomlani, az a fajta őszinteség, amit sokáig magamban tartottam. Sokáig féltem kiadni a gondolataimat, a papírok ugyan elbírták, de hogy közönség elé tárjam…, és mégis így lett. Mert ahogy az önvallomásom felfedte önmagam valóját rájöttem közben annyi minden fogta a kezem. Annyi segítséget rejtettem el magamnak is az események közé, a lapok, a mondatok soraiba. Ezek nem mások, mint a számomra oly meghatározó életem részei. S ezek a szimbólumok voltak a mankóim.

A szimbólumok, amikről mostanában meséltem nektek a közösségi oldalaimon, a főszereplőim neveinek gondos ellentéte, mégis egymás segédlete. És a történetben a két név dialógusa egyensúlyt teremt útközben. Aki pedig némán végig kíséri az eseményeket a lét és a megszűnés mezsgyéjén Melanie. A neve ugyan a sötétséget rejti magában, de neki szánt szerepköre a lélek rejtett tükre. Mert azt hiszem mindenki tud azonosulni batyujába rejtett traumájával. És ehhez szorosan kapcsolódik a többi szimbólum, ami vitt vezetett magával. A nyolcas szám, ami a feladataink örök körforgását jelképezi. Fahéjas kávé, almáspite, barna szín, gyertya, margaréta és sorolhatnám. Mert ezeket csak kiemeltem a sok-sok közül.

Mind úgy születtek, hogy közben nem is tudtam róla, csak elszórtam magamnak, mint a morzsát. A neveken kívül nem terveztem őket. Egyszerűen csak ott voltak, és csendben támogatták a történet eseményeit. És úgy, ahogy Hektor gyógyítani próbált, ahogy a gyógyulás folyamatai oda-vissza hatottak, ezek a jelek valahogy engem is formáltak.

A Lélekdokim nemcsak egy történet, hanem egy terápia menete megvallva mindenkinek, és magamnak. Mert ma már úgy látom néha nem a kitárulkozásban rejlik a bátorság, hanem abban, hogy el merjük viselni a csendet. Hogy nem tudható más mit gondol, hogyan reagál, hogy mit hall meg belőle. A belül lakó énünket nehezen tesszük tálcára, mert onnantól már nem csak a miénk. Azt gondolom ez egy természetes reakció nálam, és bárkinél. Viszont, ahogy Rose is egyre inkább szembenézett önmagával, bennem is elindult valami. A felismerés, hogy mindaz, amit papírra vetettem, valójában az én belső utamról is mesél, és miért ne lásson világot? Az írás egy fajta terápia, de az olvasás is pontosan hathat ugyanúgy.
És talán ezért lett ez a hónap olyan különleges: mert itt nemcsak Rose engedett be a lelkébe, hanem én is kiengedtem onnan.

De a történetem még mindig hagyott egy ajtót, ami csukva maradt.
Egy ajtót, amely mögül néha átszűrődik a fény, vagy a múlt egy halk zöreje.
Olykor Hektor szavaiban, máskor csak egy függönyön átszűrődő pillanatban sejlik fel — de én tudom, hogy ott van.
Az a rész, amit még nem mondtam ki, amit talán csak a következő történet mer majd megmutatni. November tehát nem a vég, hanem a köztes csend.