1. fejezet

 

Bútorokban hiányos, hatalmas lakás ablaka előtt dermedten áll egy erőteljes férfi. A szürkület fényében ernyedt kezében tartva nézi telefonját, miközben bontja a hívást. Rozsdabarna függönybe kapaszkodva nekidönti fejét az ablaknak, és hirtelen rosszullét fogja el. Felgyűri a már amúgy is gyűrött inge ujját, hátha ezzel hőhullámai elmúlnának, de az émelygése tovább erősödik. Gyors léptekkel a mosdó felé veszi az irányt; kínok között vágyik arra, hogy hideg vízbe márthassa arcát, és nagyot kortyolhasson belőle, hogy leküzdhesse a rátört légszomját. Szemüvegét a kagylóra téve a hűs folyadékból tenyerébe merít, erősen megdörzsöli arcát, és a tükörrel szembenéz. Nyirkos borostájáról csöpög a víz ajkára. Nyalogatva mély levegőket vesz, és farkasszemet néz önarcképével. Hosszasan kémleli testén a vizes inget, ahogy az rátapadva kemény izmaira nyugtatja felhevült bőrét. Résnyire nyitott szájjal, lélegezve rátámaszkodik a mosdóra, majd szemüvegét feltéve, kémlelve önmagát visszatér gondolatai világába a hangpostára.

Tenyerébe vett halántékát szorongatja, és kisiet az ágyra dobott telefonért hangosan gondolkodva.

– Ezt nem hiszem el! Hogy történhetett ez? Csak miattad tettem! És most? A rohadt életbe! Minden elromlott. Nem történhet meg újra! Nem, nem hagyhatom! – ezzel felkapva telefonját, a kocsikulcsért zsebébe kotorva elhagyja lakását, tempós léptekkel a kocsijáig rohan.

Hatalmas volt a forgalom a városban, de őt nem érdekelte semmi. Nem látott, nem halott a belső hangon kívül semmit. Vaknak és süketnek érezte magát. Zúgott a feje, szinte lüktetett a homlokán kitüremkedő ér a dühtől. Zavartan vette, kapkodta a levegőt, mint aki elmerülni készül tehetetlenként az óceán mélyére. Vágtatott a kocsik között jobbra és balra előzve, hátha hamarabb ér a célhoz. A hatalmas városi fényár csak jobban beszűkítette a gondolatait. Nem volt olyan állapotban, hogy tudjon elmélkedni az adott helyzeten. A házak által visszhangzott zaj hirtelen csöndesebbé vált, és a folyó felett a szél zúgása váltotta. A vízben visszaverődtek a város és a híd fényei, de Hektor csak a Citadella fényeire koncentrált. Kereste több kilométer távolságból, hátha meglátja őt. Egy józanabb pillanatában rájött, hogy hiába keresi, nincs oly hatalmas, mint amekkora kínt okoz most számára. Ahogy megragadt tekintete a dombon, hirtelen lelassult a világ is. Végre egy éles jobbkanyarral ráfordult a Lánchídra, mely elválasztotta őt Rose-tól. A híd két oldalán fekvő szelíd oroszlánokra nézett, és szinte érezte éhesen vicsorgó szándékukat, kő szemükből sugárzott a ragadozó vadállat. Nem úgy haladt, ahogy azt szükségesnek érezte, s ettől szinte elvesztette fejét, úgy kiabált.

– Menj! Menjetek már! – A dudát folyamatosan nyomta, tudatva mindenkivel, hogy számára mennyire sürgős átjutni a túlpartra. Majd hirtelen könyörögve folytatta:

– Kérlek, várj meg, Rose!

Eszébe jutott és újra megpróbálta tárcsázni, de ismét csak az őrületbe kergető hangposta kapcsolt.

– Ne! Nem! Ez nem lehet! Rose, ezt nem teheted magaddal! Velem! A franc essen bele! Hogy tudtam volna többet tenni érted? Én… én megpróbáltam mindent, hidd el! A legjobb tudásommal kezeltelek. Nem lehet erősebb nálad a pánik… bassza meg!

Olyan vészesen kétségbeesve ordított, hogy a hangja is elment, olyannyira fojtogatta a torkát a félelem. Az őrület határán érezte magát.

– Nagy levegő, Hektor! Kész téboly… Te, te vagy a pszichomókus, mi? Ez egy kurva nagy vicc! Nem vagy racionálisabb az érzéseidnél! Szedd össze magad! – Erősen, teli haraggal nyomta a dudát. Haragudott a helyzetre; arra, hogy Rose előhívta barlangjából azt a becses, féltve őrzött titkát, hogy ő is tud valóban érezni, félni. Ezen felül egyben láncszemként hasonlítottak: Hektor is rabja volt valamikor az ördögi játszmának, mi fogva tartotta tiszta elméjét és félelem foglalta el lelke bástyáját. Okosan, céltudatosan megtanulta a családi tragédiát követően, hogyan kell elnyomni, felülkerekedni az érzéseken. Ahogy ő nevezte, felesleges eszközök. Úgy élt hosszú éveken át, mint egy kimért, határozott, de csendes önkontroll torkában, borotvaélen táncoló pszichiáter. A betegeivel való beszélgetések során általuk megélt bizonyos élethelyzeteket, azonban fegyelmezetten elhatárolódott az elérzékenyüléstől. Késleltetett felismeréssel ütötte fejbe az a tény, hogy a Rose-zal lezajlott terápiák közben valahol ő is elvesztett – talán párhuzamot vont a korábbi érzéseivel. Cikázó gondolatok után csupán pár másodperc volt az út hátra a szerpentinen felfelé. Próbálta magát összeszedni, de feje továbbra is zúgott. Egy szikla mentén parkolt le, és az ajtót feltépve rohanni kezdett. A dombtető központi helyén nem volt egy lélek sem, csak a város színjátszó fénye és a halk zaj, ami a mélyből szűrődött fel.

– Rose! Rose! – kiabált fájdalmasan tehetetlenségében. – Itt vagy?

A kegyetlenség ítéletének látszata fogta markába. Tépelődése közben halk zörejre lett figyelmes, mire máris sietett tovább: egy keskeny földesúton szaladt a hangot követve, majd végre elöntötte a magasztos érzés, hogy megtalálta őt épen. Rose háttal ült a padon, de a zilálásra felfigyelt. Meg sem fordulva szólalt meg:

– Áh, dokikám! Csak nem lejárt a műszak? Mi olyan sietős?

Továbbra is csak a sebes folyót bámulva, magát átkarolva, mozdulatlanul ült. Ezen a padon kereste mindig a megnyugvást hozó szentet. Innen fentről próbált szembenézni azzal a világgal, ami odalent várja, úgy, hogy közben könnyáztatta arcát nem látta senki sem.

– Hagyd ezt, Rose! – förmedt rá Hektor, és folytatta. – Mit keresel itt? Mi ez az egész? Hogyan jutottál… jutottunk ide? Beszélj már!

Dühösen kiabált; feltört a torkán, mint gejzír a fájdalom, és hörgésként csapódott le. A választ meg sem várva kiabált tovább:

– Meg se próbáld! Hallod?! A pokolba is, mi a franc ütött beléd?

Rose végignézte a kitörését, majd bepróbálkozott egy alázatos-gúnyos hangnemmel.

– Ugyan, dokikám, csak nem aggódsz? Hova tűnt, mondd, édes, a józan ítélőképességed? A minden körülmények között nyugodt, megfontolt Hektor? – kacagott élesen, de Hektor továbbra sem zökkent ki, riadt tekintette ugyanúgy kétségbeesve kémlelte őt.

Nem ezt várta a lány; azt hitte, ezzel visszahozza azt az embert, aki miután meglátta, jól van, felfogja, és sarkon fordulva elsétál jó éjszakát kívánva. Nem is értette, mi történik, csupán próbált tapogatózni.

– Mi van veled? Mitől vagy ilyen állapotban? Mi történt?

Nem érkezett válasz.

– Hallod, Hektor, nézz már rám! – próbálkozott azzal, amire a másikat kérte, de az pillantását zavartan el-elkapkodta, a nő azonban összpontosítva igyekezett a szemébe nézni. Rose számára világossá vált, amit lát.

– Hektor, te félsz!? Azt gondoltad, hogy én…?

Hektor zavart pillantását elfordította, s dülöngélve, csípőre tett kézzel meredt a szikár földre. A lány megpróbált közelebb lépni hozzá, és lassú, gyengéd érintéssel nyugtatni őt, de Hektor hirtelen kibillent egyensúlyából, és térdére támaszkodva végre felnézett rá, mélyen a szemébe. Csodálkozva, kérdőn nézte a lányból sütő határozottságot, és szédülve eszmélt rá, hogy szapora szívverése jóvoltából fogytán a levegője.

Rose a kínt látva magyarázkodni kezdett:

– Hinned kell nekem, hogy én nem akartam semmit tenni! Csupán búcsúzni jöttem ide a várostól; a helytől, ami néha menedékként szolgált. De azt látom a szemedből, te jobban félsz a halál gondolatától, mint én valaha. Az isten szerelmére, én nem készülök meghalni, csak abba az átkozott szerelembe, ami mindennap egy hatalmas tőrrel a szívembe vájva emlékeztet, hogy te képtelen vagy szeretni, dokikám. De most mégis itt vagy, és a félelemtől remegsz. Hektor, beszélj már hozzám! Jól…

De mire folytatni tudta volna kérdését, hirtelen egy nagy levegővétellel lavinaként dőlni kezdett az érzelem Hektorból.

– Hogy jól vagyok-e? Ezt akartad kérdezni? Hogy a fenébe lennék jól? A hangpostád! Szétestem a gondolattól, Rose, ami lejátszódott, mint egy rossz vetítés a fejemben. Az őrület határán állok, és azt kérdezed, hogy jól vagyok-e? Nem! Kurvára nem vagyok jól! A rohadt életbe! Igazad van! Emlékszel, hogy kerültél a rendelőmbe? Milyen állapotban voltál? Nem volt egy ép mondatod, nem tudtál a lábadon sem megállni, mert a fejedben a pánik a fizikai állapotodat is totál hazavágta. A pulzusod hatványozódására kitágult pupillád miatt még csak látni sem láttál engem, Rose! Hát persze, hogy megrémítettél! Mert féltelek!

Ezzel a beismeréssel térdére rogyott, mint akinek kihúzták a talajt a lába alól. Elismerte azt, amit hónapokon keresztül képtelen volt: nem az az ember, akinek reggel a tükörben be tudta magyarázni, hogy ő mindenen keresztüllép, és nem hagyja, hogy megérinthesse a világ. Szemellenzőn látta az őt körül vevő történéseket, jól megszűrve az impulzusokat.

– Félek! Valóban féltelek! – ismételte úja megvilágosulva, és magának is bizonygatva, hogy csupán erről van csak szó.

– Azt hittem, azzal, hogy elküldtelek és arra kértelek, menj és keress mást, akivel tudod folytatni a terápiád, újra visszaestél. Amikor először láttalak és odaléptem a kórtermi ágyadhoz, azt súgtad, hogy „kár a gőzért, inkább a halál, mert ez nem élet, dokikám”. Érted már?

Rose-ból kitört a zokogás; egyszerre sírt a fájdalomtól, és a tudattól, hogy Hektor valóban lehet, hogy csak féltette, mint betegét, de neki a szerelmére van szüksége, ami számára mindent jelentene. Viszont még mindig látta a szeretett férfi szemében a kétségbeesést, ami rádöbbentette, hogy miért is fél ennyire.

– Hektor! Tudod, mi az én piszok szerencsém? Az, hogy azokat a szavakat akkor neked mondtam. Hogy te álltál az ágyam mellett. Te nem csak megmentettél, de tőled értelmet nyert az életem. Soha nem jutna eszembe kárt tenni magamban. Érzem, attól félsz, hogy arra az útra tévedek, mint Melanie. De számára sajnos nem volt segítség, ami határozottan nem a te hibád. Szinte gyerekek voltatok, kamaszok. Mit tudtál volna tenni azon kívül, mint hogy kiállsz mellette, és szereted, óvod, mint ahogy egy báty teheti? Hektor, hidd el, ha ő látja, hogy azóta te mindent feladtál és magunkfajta embereken segítettél, büszke lenne rád. Kifogástalan orvos vagy! Engem is valóban megmentettél a halál torkából. A gyógyszereid mindenre hatottak, de egyet nem gyógyít, ami tényleg halálos: a szerelmem irántad.

Könnyein keresztül nézte őt, a férfit, aki neki a megváltást jelentette, a gyógyulást egy ördögi játszmából, és remélte, hogy valóban hisz neki, miszerint soha nem adná fel életét – ha másért nem, azért, hogy ha távolról is, de szerethesse őt élete végéig.

Hektor kócos hajába túrt, és borostás arcán végighúzva kezét megfogta arcát, mint aki nem hiszi el, ami történik vele. A doki, ahogy a lány fogalmazott, eltűnt ebben a pillanatban, és Hektoron talán férfi mivolta vette át az uralmát. Közelebb lépett, és félve fogta meg kezét.

– Tudom, hogy nem ő vagy! Talán még hiszek is neked, hogy nem tennél semmit magaddal. De az átkozott hangpostád! Mondd, miért tetted ezt!? Felfordult a gyomrom is. A gyászt, amit akkor éreztem, mikor őt elveszítettem, most újra átéltem. Kurvára utálom ezt a helyzetet, érted?! Mit akartál elérni ezzel? Miért búcsúztál el? Miért nem érted meg, hogy attól, ha más kezel, jobb lesz neked? Mivel a kontrollvesztés szakaszában én voltam veled mint biztos pont, ezért nem tudsz ettől elvonatkoztatni. Olyan dolgokban hiszel, amik nem léteztek soha. Soha, érted!?

Amint ezeket kimondta, görcsbe rándult a gyomra is. Tényleg így érez? – kérdőjelezte meg magát is. Valahogy mégsem érezte most a határozottságot kimondott szavaiban. Talán ezért is kiabált Rose-zal, hogy mind a kettőjükkel elhitesse, valóban csak ennyiről van szó?

A lány sírása apadni kezdett a hallottak után. Fejét rázva nézte Hektor szemét. Kitépte kezét erős szorításából, majd hátrébb lépett, fájdalmas arccal mindvégig nézve őt.

– Te azt hiszed, bolond vagyok, és hogy csak elképzeltem, az együtt töltött idő alatt mi minden változott meg? – váltott újra gúnyos hangnemre. – Rendben, mondjuk ki azt, hogy beteg vagyok. Hogy mindaz, amit megéltem, hazugság volt, és hogy csak  az agyamban lejátszódó képzeletem szüleménye. Hogy te, aki meggyógyítottál engem, csupán orvosi esküd miatt tettél oly sokszor félre miattam mindent. S hogy attól vagy ennyire rosszul, mert felismerted az érzést, amit Melanie halálakor éreztél. Csupán csak ezért rohantál rémülten, eszed vesztve, a saját pánikod fogságában hozzám. – Fájdalmasan felkacagva folytatta: – Tudod, ha jól emlékszem, nem skizofrénia tüneteivel kezeltél. Soha nem volt paranoid tünetem. Te, Hektor! Te bizony tényleg beteg vagy! Olyannyira félsz tőle, hogy felborítom biztos, rendezett életed azzal, hogy érzelmet vinnék a napjaidba, hogy eltaszítasz magadtól arra hivatkozva, hogy te mint orvos tudod, hogy csupán beteg az elmém, és ennél nincs többről szó. Tudod mit? Ezzel a tudattal valóban szívesebben menekülök el ebből a városból, jó messzire tőled. Megalázó, ahogy bánsz most velem. Soha nem hittem volna…

Ezzel a megvilágosodással elfordult a lány. A könnyei hullani kezdtek ismét, és elindult a földesúton tovább, elhagyva Hektort. Hirtelen egy pillanatra megtorpant, és egy utolsó mondatott még elejtett:

– Sajnálom, Hektor, ha bajt okoztam. Menj! Neked nem való az érzelem, mert, tudod, arra nem tudsz vényt felírni. – Ezt kimondva elindult a lejtőn lefelé, és Hektor szótlanul nézte, magában dühöngve, ahogy kicsúszik a kezéből minden. Nem tudja irányítani már a helyzetet. Lábai elgyengültek, ezért sietve a padhoz lépett. Leült, arcát ismét elzárva tenyerébe, s könyökét térdeire téve dülöngélt előre-hátra. Szétszakadt belülről az indulattól, ahogy Rose szavai visszhangzottak a fejében, és ezzel a könyörtelen érzéssel újra felidézte magában, ahogy egy évvel ezelőtt ügyeletesként riasztották egy fiatal lányhoz, aki öngyilkosságot próbált megkísérelni…

⁕

Halvány fény derengett, amikor odaért a kórtermi szobába, talán azért nem látta őt a lány. Hektor közelebb lépve nézte, hogy valóban milyen gyenge, ám egyben milyen gyönyörű. Az jutott eszébe, vajon miért akarják egyesek ilyen fiatalon eldobni az élet adta lehetőségeket maguktól. Nem tudta a választ rá, de akkor és ott már elhatározta: megmenti őt. Gondolataiból kiszakadva lépett közelebb, és csendesen szólította meg.

– Jó estét, Rose! A nevem Hektor Soul. Azért jöttem, hogy segítsek önnek…

2. fejezet

Az emlékképet magától akaratosan ellökve megrázta fejét, és úgy nézett körbe Hektor. Ott ült egyedül, és Rose-nak már léptei visszhangja sem hallatszott. Nem látta előre a találkozás végkifejletét. Egyáltalán, hogy megtalálja-e. Hogy szót értenek-e, és hogy a lány képzeletbeli vágyai tovább hajtják-e tetteit.

Zavart tekintettel merült el az esti fényben, kémlelve a földes utat, amit oly rögösnek látott. A pad is hűvössé, és mintha még tüskéssé is vált volna, úgy pattant fel róla. Tétován lépett Rose útja felé, és kémlelte, hogy látja-e a lányt, aki pár perccel ezelőtt haladt el, métereket nyújtva közéjük. De már nem látott senkit. Valóban elment azt a csalódást cipelve lelkében, hogy nem érez, nem is érzett semmit iránta.

De hisz’ ezt fel kellett ismernie, gondolta Hektor. Ő csak menedék volt számára, mint bármely szokás, ami levezeti a szorongását. Ördögét távol tartva biztonságot jelentett számára. Ezen túlmenően messze rossz következtetéseket vont le mindebből a lány, de hisz’ nem csoda, mikor labilis érzelmileg szegény. Most úgy látszott, erőssé tette a küzdelem a belső civódása közben, mert úgy viharzott el, mint aki nem csak csalódott, de egyben dühös is a beismerés miatt. Hektor önmagát nyugtatva folyatta gondolatmenetét, miszerint csak búcsúzni készült a helytől, és voltaképpen ígéretet is tett, hogy nem okoz kárt önmagában. Még talán hihet is neki. Lehetséges, hogy valóban csak egy új életre készült, amiben kizökkenthette megjelenésével, hisz’ a lány azt hitte, jelenthet neki valamit. Ezért ment volna oda, mert félelme vezette a szerelme veszteségétől? Azonban, tudva a valóságot, újra visszatért korábbi tervéhez, mely szerint most már még inkább elvágyott a városból. Biztosan keres egy specialistát, aki szintén mellette lesz és óvni fogja a szorongás rabságától.

Elképzelve, hogy valóban tervében volt egy új élet, Hektor elindult, hátat fordítva annak az ösvénynek, mely elvitte félelmét és önmagával vitatott kétségét. Sietett a kocsijához vissza, miközben még mindig pásztázta a helyet. Rossz érzés fogta el magától a közegtől. Eddig szeretett ő is kijárni néhanapján, mikor Rose-zal sétáltak ide hosszas beszélgetések alkalmával, amelyek sokszor csilingelően hangosak voltak a lány kacajától. De most olyan érzelmi vihar játszódott le benne, amitől undorérzést váltott ki még a szikla is, ami mellett parkolt. Beszállt kocsijába, s mély sóhaj közepette fejét a kormánykerékre hajtotta. Tenyereit egymásba fonva dörzsölgette, majd állkapcsát masszírozta vele tovább. A középső visszapillantóba pillantva megnézte szemét, hogy ellenőrizze nyugalmát, vissza tért-e pupillájába. Közben a kulcsot elfordította, és elindult lefelé a kanyargós úton. Az idő elteltével valamivel kevesebben voltak már a közúton, ő mégis úgy döntött, már nem néz még egyszer szemébe a vadállatnak, mely a hatalmas láncszemek végét őrzi. Továbbhajtott, megkerülve a várost. Amikor a ház előtti parkolóhoz ért, még mindig járt keze-lába az idegességtől. Nehezen dolgozta fel a történteket. Érezte jéghideg ujjbegyeit a tarkóján, mikor azt gyűrni kezdte.

Felment a lakásába, lehúzta a redőnyöket és lezuhant a kanapéra. Innen indult a téboly, gondolta végig, most itt mégis nyugodtabb, mint az úton hazafelé. Megnézte telefonját, hogy érkezett-e üzenet, e-mail, de semmi. Butaság is lenne, ha keresnék egymást. Hiányolni fogja, ez biztos, de valamit rosszul csinálhatott, hogy Rose nem érzékelte a viszony milyenségét közöttük. Hektor nyugalomra vágyott, a gondolatait kicsit kizárva. Fürdőjébe zárkózva lefejtette magáról ruháit, majd meleg tus alá lépett. Hagyta, hogy ölelje testét a meleg sugár karja. Erős izmainak domborulatai megtörték a víz egyenletes folyását. Kezével a csempének támaszkodva döntötte előre fejét, és ahogy a csordogálás alól homályosan látta a tusoló üvegfalát, úgy látta maga előtt, ahogy Rose kétségbeesve zokog a tus alatt, tiltakozva a nővér kérlelése ellen, hogy lépjen ki hozzá a hideg víz alól, hiszen megfázik.

– Jöjjön, kérem, hadd töröljem meg! A doktor úr hamarosan visszatér, és egy újabb infúziót fog kapni. Kérem, fogadjon szót! Ígérem, semmi baj nem lesz. Vegyük le a jéghideg, átázott ruháit – lépett volna Katie nővér közelebb, de Rose a kezét eltolva kiabált vele, hogy hagyja békén, mert az erei sütik belülről és csak a hideg kell most neki. Katie hátrálva a szeme sarkából észrevette, hogy ott áll az ajtó mögött, és köszöntötte az orvost.

– Dr. Soul, próbáltam kikönyörögni a hideg víz alól, de nem fogadja el a segítségem.

– Semmi baj, Katie, menjen! A szomszéd szobában már várják.

A nővér zavartan kisétált.

– Katie! Kérem, az ajtót csukja be! Köszönöm.

Ezután vissza is fordult a lányhoz. Nézte, ahogy összeszorított szemmel felfelé tartja a fejét, és közben néma, kétségbeejtő sírással áll, markolva a rézszínű kapaszkodót.

– Rose! Dr. Soul vagyok. Ma már találkoztunk, de lehet, hogy nem emlékszik rám. Nem akarom megijeszteni, de szeretném kivinni a tus alól, hogy megszárítkozzon, és meg tudjam vizsgálni. Ezt követően szeretnék önnek pár kérdést is feltenni. Rendben?

A lány oldalra nézett a hangot hallva, és újabb hangos zokogásban tört ki. Kissé elvesztette az egyensúlyát, és úgy remegett, mint aki órák óta áll a hideg víz alatt. Nem jutott el az üzenet hozzá, hogy segíteni próbálnak neki, amihez ő is hozzá kell, hogy járuljon. Egyre inkább eluralkodott felette a kontrollvesztés, amikor Hektor már úgy érezte, közbe kell avatkoznia.

– Nyugi! Én csakis segíteni akarok önnek! Semmi baj nem lesz –  lépett közelebb.

– Csss! Próbáljon mély, nagy levegőket venni, és közben rám nézni. Nézzen a szemembe, és lassan nyújtsa ide a kezét.

Rose rogyadozás közepette fel-felnézett, és próbálta követni a kérést.

– Jól van, eddig jó! Most le van dermedve. Az izmai remegnek, amitől instabil. Ettől még bizonytalanabb, és mivel a szorongása elég erőteljes, ez csak nehezíti a csatát. De Rose, fogja meg a kezem, segítek önnek!

Elnyomott fájdalma a garatján feltör, miközben igyekszik szemébe nézve a kezét nyújtani.

– Ez az, kislány! Innen már könnyebb lesz.

Megfogja kezét, és szép lassan próbálja kötött, görcsbe dermedt testét lépésre hangolni, maga felé húzni.

– Cssss!

Egy fehér kórházi törölközőt csavar a lány köré egyik kezével. A másikkal tartja őt, hogy egyenesen tudjon állni, nehogy elessen és baja történjen. Az átcsavart törölközőt sarkánál behatja, majd elengedi azt. Kezét nyújtja a lány felé bátorítón bólintva, hogy kijuthassanak a hideg fürdőszobából. Igyekszik a szemkontaktust nem elveszíteni, ami bizalmat ébreszt benne és elfogadja a segítséget. Rose puhább kezét tenyerébe teszi, és derekán a másik segítségével előrelépdel. A szobába jutva az ágyhoz vezeti Hektor. A lámpát lekapcsolja, és ismét csak az ágy feletti kis lámpának ad fényt.

– Rose, most, amikor már erőt vett magán, folytatnia kell. A ruhától meg kell szabadulnia, nehogy megbetegedjen. A kórházi hálóing itt van az ágyán, kérem, öltözzön át! Ha gondolja, szólhatok Katie nővérnek, hogy segítsen önnek.

– Nem kell! – horkant fel a lány.

– Rendben, ezek szerint egyedül is megy. Kint leszek. Ha végzett, kérem, nyomja meg a csengőt az ágya felett jelezve készenlétét, és akkor megkaphatja az infúziót, közben beszélgetünk kicsit.

Odébb lépett, hogy elhagyja a szobát, a lányt magára hagyva, bízva erejében, hogy képes lesz megoldani, miszerint erőt vesz magán.

– Ha esetleg segítség kellene, mégis jelezzen nekem! – ezzel a csengőre mutatott, és becsukta az ajtót. Mélyet lélegezve megállt, és arra gondolt, mit élhetett át a lány, mi üthetett belé? Mi válthatta ki belőle a „padlószéli” állapotot? Visszanézve az ajtóra elindult a folyosó végi irodájába, melynek ajtaját két tenyerével támasztva tolta be.

Észhez kapva így próbálja a vizes csempét is tolni el magától, mintha emlékeit távol tudná így tartani. Kiázott bőre fehérlik ujjhegyén, ahogy erővel támasztja a passzív falat. Ereje túltengésén elbotránkozva tér észhez, és elzárja a már lehűlt vizet. Becsomagolja testét bársonyos törölközőbe, és haját egy másikkal dörzsölni kezdi. Ekkor hallja meg az élesen csengő hangot, mely után kutatva, testén páraborítással, elhagyja a fürdőszobát. Talán a kanapé felől jön a hang, ami már oly ismerős; sokszor jelzett neki egy évvel ezelőtt, tudatva, valakinek nagy szüksége van rá.

Felveszi mobilját, és valóban az ismert hang számáról mutatkozik a kijelzőn megjelenő üzenet, mely szerint sürgős helyzet adódott, ami miatt a kórházban várják. Vizes hajjal és néhol még nyirkos testtel öltözködni kezd kapkodva, hogy mihamarabb indulásra készen tudjon állni. Újra maga mögött hagyja féltett odúját. A kórház 20 percre van otthonától, így mindig akad ideje elmélkedni, és megvitatni önmagával a napi dolgait. Előfordul, hogy hangosan játssza le a pro és kontra verziókat, de ő mindig sziklaszilárdan biztos minden momentumában. Azonban van, hogy a részletek olykor számára is rejtélyesek. Ösztön vezérelte gyorsasággal érkezik meg a pakolóba, a számára biztosított helyre. Végighaladva a folyosón elkapja a már záródó liftajtót, amint sietősen beugrik. A második emelet gombját nyomva várja, hogy kitárulkozzon előtte a hivatása, egyben a második otthona. Irodája felé veszi az irányt, ahol magára rántja fehér köpenyét, majd a fertőtlenítést követően elindul a nővérszoba felé.

– Jó estét! Megérkeztem. Hol van?

– Ki, dr. Soul? – hangzik a válasz.

Ekkor döbbent rá Hektor, hogy ez idáig szinte nyugodt volt abban a hitben élve, hogy bár igaz, talán nincs jól, de mégis itt van.

– Ó, elnézést! Valóban rosszul fogalmaztam, Katie. Bocsánat, de miért hívtak be ilyen későn? Mi vált olyan sürgőssé? – váltott kicsit ironikusba a csalódástól a kérdés vége, ami egyáltalán nem Katie-nek szólt. Ez csupán a kiábrándulás mélybe kiáltott visszhangja, ami felszínre tört.

– Katie? Akkor most miért is vagyok itt?

Katie elpirulva fordult háta mögé, ahol egy fiatal, szőke hajú, vékony testalkatú nő ült a számítógép mögé bújva.

– Ó, dr. Soul. Elnézését kérem! Nem önt kellett volna riasztani. Tudja, Lili még csak a második napját tölti nálunk, és megkértem, adjon jelzést dr. Smithnek, de ezek szerint sajnos…

– Igen – szólt közbe Hektor –, nekem sikerült elküldeni az üzenetet. De ha jól értem, hiba csúszott a kommunikációjukba, és rám nincs is szükség? – tette fel a kérdést felfuvalkodott, nyers hangsúllyal.

– Bocsánatot kérek! Valóban figyelmetlen voltam, nincs mentségem a hibára – vállalta fel Lili a félreküldött beinvitálást a háttérből előrelépve.

– Sajnálom, hogy így kell önnek bemutatkoznom, dr. Soul. Lili Harper vagyok, az új, már ameddig új nővér.

– Oh. Hát nézze, valóban nem vagyok a figyelmetlenség elnézője, de voltaképpen betudható izgalmának az új munkahelyén.

– Dr. Soul – nyújtja ő is válaszadásként kezét. Dühét némiképp kiadva erősebb kulcsolással fogja meg a lány ujjait, érzékeltetve felháborodását.

– Akkor további jó műszakot, Lili, Katie! – ezzel megfordulva kilép a helyiségből a halvány fénybe, ami olyan csendes, hogy hallja lelke belső tornádóját. Körbetekintve indul el a megszokott sietős módján. Irodájának ajtaját bezárja, és háttal nekidőlve intenzív levegővételek közben kigombolja fehér köpenyét, és önmagával szövetséget kötve próbál túllépni kitörési kényszerén. Indulatát gyatrán palástolva kirohan a kórházból, s a járgánya ajtajának átadva érzelmét tajtékzik.

– „Lili még csak a második napját tölti”… Na igen, és igen szarul indítottál! Rohadtul elcseszted a bemutatkozásod! – csapkod őrjöngve összevissza; már nem tudja megrendszabályozni magát. A szövetsége értelmi világával összeomlani látszik, amitől megrémülve ökölbe szorított kézzel igyekszik összpontosítani. Átadja küzdelme terét érzelmének. Kétségbeesett lelkiismeret-furdalás fogja el az előbb elhangzottak miatt. Gyötrelmes csalódását hatalmas, fájdalmas lavinaként vonja maga alá az eszmélés.

– Nem te kérted! Nem miattad hívtak. Mi a jó fészkes fene ütött belém?!

Miközben a fejét rázza, feltűnik neki egy halvány fény a sötét, erdős park felől. Pillanatra felfüggesztve belső vívódását csapzottan elindul a fák közé. A fényt biztosító lámpaoszlophoz ér, és kutatva elindul az illatozó bokrok mentén. Továbbsétál az üres parkba, ahol egy lélek sem jár. Lépéseiben szinkronizálódni látszik a felderítési akció, melyet a győzedelmeskedni látszó érzelmei ellen támaszt fel. Szárnyaló kérdésekkel a fejében hol felnevet, hol fejét rázva rója a métereket perceken keresztül, mint ahogy korábban az Rose-zal tette, kutatva feladási szándékának kiváltó okát. Órákon át fejtegette a lány kijelentő válaszait, hogy miként jutott el azon pontig, mikor is nem látott esélyt a jövőre, egyáltalán, a további létre.

Kár a gőzért… – csengett folyton a fülében, melyet olyan őszinte vallomással gyónt meg Rose pár nappal azután, hogy a kezelése megkezdődött. Hektor párszor nyugodtabb környezetbe vitte Rose-t, ahol ketten anélkül tudtak beszélgetni, hogy megzavarták volna őket, hátha kis idő után elkezd megnyílni.

– Rose, pár napja nem kérem, hogy meséljen nekem, amit okkal tettem. Jelenleg a legfontosabb, hogy megerősödjön, felépüljön fizikailag és lelkileg is. Viszont fontos, hogy ne csak gyógyszerrel kezeljem önt. Terápiás beavatkozásra is szükség lesz, hogy szabadjára tudjam engedni egy szép napon. Ennek hitében kérem, bármely apró részletbe, ha nem is a közepébe, de avasson be. Fontos tudnom, mi vezérli önt, a korábbi célját, és annak bukásának útját. Ígérem, hogy a nyugtatók mellett nem csak megmenekül a fojtó érzésektől, de terápiám kívánt hatására ismét vágyni fog az életre.

Lelkes odaadással tárta fel a szándékát a lánynak.

– Dr. Soul, elfáradtam – válaszol Rose pozitívizmusát letörve, kurtán, elzárkózva. – Kérem, hadd menjünk vissza a kórterembe, hiszen mindjárt sötét is lesz, és mégiscsak a kórháztól távol sétálunk lassan már a sötétben.

– Oh – vette tudomásul csalódva dr. Soul az újabb elutasítást, melyet a kommunikációra való kísérletére kapott.

– Rendben, visszakísérem magát.

Lassú séta közben a síri csend vette át az uralmat. Visszatérve már érkezett Rose újabb nyugtatóadagja, amitől mindig hamar mély álomba szenderült. Hektor ilyenkor megvárta ezt. Katie rákapcsolta a következő infúziót, és kiment a szobából, tudva, hogy a doki szó nélkül nézni fogja, ahogy a lelassult világ hatalmába keríti Rose-t. Lágy pillantásai alól még felnézett a félig-mosolya alól, úgymond megköszönve a fáradozást, de tudatva, hogy mindezt elutasítja.

– Kár a gőzért, inkább a halál, mert ez nem élet, dokikám – ezzel lehunyta szemét, és mélyet szusszanva már az álmok mezején járt a lány, ki tudja milyen félelmetes erdei fogságban.

– Sajnálom, Rose, de ezt nem engedhetem – szólt hozzá a doki, miközben tudta, hogy ebből már semmit sem hall. És hogy más se hallja a következő szavait, közelebb hajolva súgott neki valamit, és reakciótól félve kémlelte, hogy vajon hallott-e Rose valamit is mondandójából. De nem rezzent szeme sem.

– Aludjon jól! Fárasztó volt a mai napja. 

Fárasztó volt valóban ez a borzalmas nap, tért észhez Hektor a parkban körözve. Kimerítő, és megviselte őt. Szokatlan érzésekkel mellkasában próbálja felülről megfejteni a labirintus útjának értelmét és annak kijáratát. Gyenge mozdulatai is gyötört állapotáról árulkodnak. Haza kell jutnia és egy pihentetőt aludni, hogy holnap tiszta fejjel át tudja gondolni a mai nap hatásainak kiváltó okait. Bízott abban, hogy másnap csupán egy kótyagos tegnapként tudja maga mögött a történteket. És valóban, otthonába beesve a kanapéra volt csak ereje dőlni, ahol elméjének szárnyalása kapott szabad utat.

3. fejezet

Reggel az ébresztőóra kinyomását követően valóban nyugodtabb lelki állapotra ébred, azonban számtalan megmaradt, nyitott kérdéssel magában. Ám a mai napot, úgy gondolta, a fejtegetést hátrahagyva csupán a semmittevésnek szenteli, és a nap középpontjának egy látogatást tűzött ki célul. A délelőtti órák a szokásosan teltek, azzal kiegészítve, hogy megrögzötten hessegette a tegnap emlékét magától. Kínjában a könyvtárból kölcsönzött könyvek visszavételét is beiktatta egy röpke séta keretében. A könyvek fogyasztása mindig is kedves időtöltése volt. Azon érzések, melyek soha nem kerültek színre, egy képzeletbeli színpadon szereplést kívántak önmaguknak, magában olvasva kaptak lehetőséget ennek kivitelezésére.

Melegítőt kapva magára, a könyveket felnyalábolva, kicsit megkönnyebbülten elindult, mögöttes gondolatain végigfutva. Megy ez neki. A tegnap csupán semmiség volt, és beigazolódni látszik, hogy csak a kimerültség jele. A könyvtárba érve átfutotta a kiváltott olvasmányokat, melyeknek felét sem sikerült elolvasni, mert mostanában a szakirodalom hódolatának is félig hátat sikerült fordítania. Válogatva a köteteket, a kedvencét markában tartva fojtogató érzés szorította el torkát. Melanie Klein: A szó előtti tartomány.

– Szép jó napot, Hector Soul! – szólalt meg egy gyengébb változata a kacérkodásnak. A könyvtáros lány megragadott némi alkalmat, hogy elcsábítsa Hektort, amikor néha belátogatott. Torka szorításából menekülve, azt megköszörülve köszönt vissza.

– Jó napot kívánok, Nelly! Visszahoztam a kölcsönzött könyveket, de szeretném tudni, hogy A szó előtti tartomány esetlegesen előjegyzésbe került e?

Nem nézett fel, úgy várta a választ, hátha nemleges lesz, és ismét megtarthatja egy ideig. Nem is tudta, voltaképpen miért nem vásárolja meg, mert akkor otthonában mindig biztonságban lehetne. De így benne volt a pakliban, hogy valaki igényt tart rá, és a következő látogatáskor mégis itt kell hagynia, és ezt a példányt, amit annyiszor forgatott már, nem érintheti többször.

– Mindjárt megnézem önnek.

Míg a nő a számítógépben kereste a választ az előjegyzési igények között, Hektor ujjaival észrevétlenül dobolni kezdett a pulton. Nyújtózkodva leskelődött, hogy mikor halad az M betűn túl a kurzor, és veheti magához a kemény fedeles könyvet.

– Ismét jó hírrel szolgálhatok. Nem tart rá igényt ezúttal sem senki. Igazán meghálálhatná nekem egyszer, hogy sikerül mindig remek választ adnom – kezdett bele ismételten kicsit erőszakosabban a flörtölésbe a nő, ez viszont teljesen hidegen hagyta Hektort – olyannyira, hogy észre sem vette, miszerint esetlegesen ez kikezdésnek is minősülhet.

– Ó igen! – köhögött zavarában egyet. – Elnézését kérem. Köszönöm, és szeretném meg is hosszabbítani a kölcsönzését eme remekműnek – kérte kicsit mosolygósabban, és már hóna alá is vetette a zsákmányát.

– Természetesen! – válaszolt a lány csalódott, sértett hangnemben.

Amint sikerült az újabb kitöltés, mely szerint viheti magával a féltve őrzött könyvtári tulajdont, már indult is a nap továbbiakban tervezett útjára. Nem messze a sarkon állt egy virágbolt, ahol mindig kapható volt olyan meseszép, hatalmas szirmú margaréta. Minden alkalommal, amikor készült a megvásárlására, csodálattal nézte, ahogy azt dédelgetve csokorba kötik és óvatosan kezébe adják. Különleges fajta ez a virágok összessége között. Kellemes, nem hivalkodó az illata, és szimbóluma egy örök hű emléknek, melyben minden féltve őrzött kincse benne van. A kocsiban a könyvre teszi a szépséges csokrot és megkönnyebbülés ül ki arcára, hogy emlékei, melyek elmondhatatlan értékei életének, birtokában vannak.

Vizslatva a harmonikus kapcsolatot az ülésében eszébe jut az úticél, melytől bánatos, hangos sóhajjal indul el. Síri csend honol a városszéli parkolóban, és a tiszteletet megadva az elhunytaknak a kocsi ajtaját is halkan csukja be. Egy-két kanyargós, keskeny utat követve messziről látja már a lány orcáját, ki az életét változtatta meg. Azzal, hogy világra jött, hogy imádták egymást, és hogy sajnos most ő meríti ki a gyász minden szédületes fájdalmát. Egy ideig sietett, de az utolsó lépéseiben valahogy mindig ólomszerű betonszalag vonja magához lábait, ami miatt képtelen a tempót tartani. A sír rendezett a friss margarétacsokorral a fehér köves fejfa mellett, és ha nem borongós az idő, képét mindig melegen tartja a nap.

– Édes húgocskám! Hoztam neked frisset, ezek már kicsit lankadnak – cserélte ki a virágokat gondosan, majd leporolta fiatal képét simogatva, mintha érinthetné ezzel selymes bőrét, és közben leült a kő szélére.

– Képzeld, ma megint visszakaptam – teszi le maga mellé a könyvet, és lehajtott, kissé szégyenkező arccal motyogja maga elé: – Nem tudok megválni tőle. Tudod, kicsit olyan, mintha a te lelkedből valaki hagyott volna rám valamit, amitől talán megérthetlek, de az is lehet, hogy téves az út, amit felfedezni láttat. Bárcsak beszéltél volna nekem, mint ahogy most én gyónom meg titkom! – nevet fel fájdalmasan. – Fontos nekem ez a tárgy; azt hiszem, valamit ki kell találnom rá – nevet továbbra is fájdalmasan, majd komolyabb hangra vált.

– Látod, itt beszélek egymagamban, miközben azt szoktam mindenkinek tanácsolni, hogy fontos kimondani az érzelmünket meghatározó gondolatainkat, mert attól értelmet nyer és a lelkedből e világra tör. Így kontrollálható a tév-kert.

Gondolatai újra Rose felé irányulnak; az alkalomra, amikor ezt neki mondta, és a lány csupán egy gyenge, gyötrelmes mosollyal bólintott egyet.

– Hektor, nekem nem kell kimondanom. Ismerem a szívem fájdalmának okát. Azt is, hogy ettől néha irracionális utakra tévedek és labilissá válok.

Tőle igen nagy beismeréssel kinyitja a rozsdás kaput, amit azonban egy centire nyitva is hagy, hogy éppen egy hajszálnyi betekintést engedjen ezzel a megmentőjének.

– Nézze, azt hiszem, azzal, hogy korrigálta, fizikálisan nem változott az a tény, hogy nem tud mit tenni! Ennyi volt, érti? Mit számít az, hogy tudod, mitől és miért vagyok itt? Mit számít az, hogy tudod, ki vagyok? – zilált, hangos kérdéseitől megrémülten folytatja.

– Elnézést kérek, dr. Soul, a tegezésért.

– Semmi baj, Rose, majd ha készen áll rá, ha készen áll… Mondja csak, önnek nem volt még látogatója? Családtag esetleg? – döbbent rá Hektor, hogy valóban, eddig fel sem tűnt neki, hogy azóta, amióta a lány kezelés alatt állt, őt nem kereste fel senki mint hozzátartozó.

– Dr. Soul, nincs senkim anyácskán kívül, ő pedig azt sem tudja, hol vagyok. Ha jól gondolom, már lejárt a műszakja, ezzel végetért a mai kihallgatásom is. Visszatalálok. Pihenjen csak! 

Pihenés, pihenés… mit is jelent? – elmélkedett a hideg sírkő szélén. Szinte a szó jelentését is elfeledte több éve. Talán akkor tudott csak pihenni, ha már az ájulásig hajszolta magát ösztönösen, mert így esténként le tudott csukódni a szeme. Ehhez évek alatt már hozzászokott. Napközben a mások értelmében, érzelmi világában való vájkálással olyannyira elfoglalta elméjét, hogy saját életére nem maradt energiája. Ez valójában elégedettséggel töltötte el, mert így lelki békéje egyensúlyt képezett a mérlegen, és közben továbbra is felületesen élt meg minden átható érzelmet. Újra Melanie-t nézte, mélyen a szemében keresgélve minden egyes fotón a választ.

– Ha te kimondtad volna… Ha nekem mondtad volna, drága húgocskám – nyelte le fájdalmasan a mondat végét. – Azt hiszem, rám fér egy pihenés – ezzel felállt, és egy gyengéd simogatással búcsúzott.

– Szeretlek!

Némileg párás tekintettel szelte a métereket, gyorsan a temető kapujához jutva. Többen jöttek vele szemben. Gondolta Hektor, talán egy család, akik együtt jöttek egy idős szerettüket látogatni. Kissé szégyenkezve egyedül viselt fájdalmával igyekezett el mellettük, de az árnyékból ítélve úgy tűnt, valaki lemaradt a társaságtól. Lesütött szemmel iparkodott tovább.

– Fiam! Hektor! Fiam! – csengett élesen az a hang, ami olyan régen nyugalmat, bizalmat, szeretetet, voltaképpen a mindent jelentette számára. Földbe gyökerezett lábbal torpant meg Hektor, s a torkában dobogott a szíve, de nem mert felnézni. Elöntötték az érzelmek a lelkét, mely megmutatkozott arcának enyhe ráncainak mozdulatában.

– Kérlek, Hektor, állj meg! Beszélj velem, vagy csak hadd nézzelek meg! – tört ki bántalmas sírásban az asszony, aki közelebb lépve megérintette Hektor zsebre rakott alkarját.

– Fiam! Kérlek! Nagyon hiányzol nekünk! – zokogott tovább.

– Hogy mit mondtál? Hiányzom nektek? – kérdezett vissza fájdalmasan. – Hát ne hiányozzak! – fordult meg dühödt arccal, és még mindig hitetlenkedve, hogy látja édesanyjának megöregedett arcát. Nézte, kémlelte hosszasan idősödő fürtjeit, melyeket régen kezében tekergetett, ami egy sérüléses sírás közepette megnyugtatta. Kínt sugárzó, könnyes szemét nézve enyhén megérintette őt, hogy neki is mennyire hiányzott édesanyja oltalmazó ölelése, feje búbjára nyomot nyugtató csókja. Csupán az a tudat maga, hogy anya. Összetörten, arcizmai rángásaival kifejezte azt a mély fájdalmat, amit okoztak számára.

– Anya! Ezt várod, ugye? Hogy megszólítsalak. Hogy legyen, ki rád nyitja az ajtót. Aki szóljon hozzád. Vagy talán még szeresselek is? Hiányzom nektek, igaz? Az a gazember elhitette veled, hogy az én hibám, és te azt várod, beszéljek hozzád? Nézzek rád? Mert hiányzom… Nektek a megbocsájtás hiányzik csupán a lelki békétekhez, nem én, és én nem adom meg a nyugodalmas éjszakát, hogy úgy feküdjetek le, hogy a fiatok, akit meggyanúsítottatok, kivágtatok otthonról, megbocsájtott. Kidobtatok az utcára. Te hagytad! És méltóképpen tőle sem búcsúzhattam el – mutatott a fák közé, ahol Melanie teste nyugszik.

– Nem láthattam utoljára, nem foghattam meg a kezét! Elvettétek tőlem ezt! Tudod te, mit tettél? Te, aki anya vagy? – nyögte fel mélyen ülő végtelen haragját habzó szájjal, fújtatva.

– Te tudtad, hogy imádtam…

Gyötrelmes, könnyes mosollyal odavágva utolsó mondatát már indult is.

– Élj ezzel a tudattal; mind a két gyermekedet elvesztetted, anya!

Futásnak eredt, menekülve az érzelmi hatástól, de a távolodó könyörgést még meg hallotta – Hektor, kérlek! Apád beteg, rákos, és talán nincs sok hátra neki –, azonban a parkolóig nem állt meg. Ott tért magához, mint gyermek a hisztéria után megkönnyebbülten, hogy otthagyta a kapuban élete végéig kísérő kálváriáját. Lenge kabátja alól remegő kézzel vette elő az óvva őrzött könyvet, és vele együtt autóba szállva indult útnak, maga sem tudva, merre megy. Egyszerűen csak megszokásból vezetett, mindig visszakanyarodva a Duna-part felé. Gyermekként is szeretett itt sétálni, majd később pedig a barátokkal ültek ki gimis éveik alatt. A lányokkal való találka-próbálkozásainak első momentumai is itt történtek, és nem utolsósorban Rose-zal is itt sétáltak sokat.

Számos kellemes emléke kötötte a parthoz. Voltaképpen olyan értékkel bírt, mint egy nyugalom-sziget. Vihar utáni csendélet hangulatát hozta el minden vízparti, párás, mély levegővétel. Tekintete kereste ezt a képet, mi menedéket áraszt, s közben leste, hátha talál egy üres parkolóhelyet, ahol elengedheti a kormányt, amit görcsbe szorulva tartott. Bólogatással fogadta a helyet, melyet lassú gurulás közben meglátott. Sóhaj közepette szállt ki, és elindult a part felé, ahol keresett a lépcsőfokoknál egy olyan helyet, ahol több méteres környezetben nem volt senki sem. Kissé nyugodtabban ült le a hűvös lépcsőre.

– Önt mi vonzza ide, doki? – szólalt meg Rose árnyhangja a fejében. Tudja, én mindig ide járok, amikor úgy érzem, arra van szükségem, hogy a bánatomat elmossa a víz. Ilyenkor mindig azt képzelem, hogy amit idáig cipeltem, most a lépcsőn legurítom, és hagyom, hogy a víz vigye el messze. Még úgy is érzem, hogy ilyenkor képes is vagyok tisztán venni a levegőt. De amikor itt hagyva a helyet elindulok, sajnos a száraz hullámok újra fejem felett csapnak össze, és mérhetetlen mélységű kútba taszítanak. De köszönöm ezt a lehetőséget, hogy itt tarthatjuk a terápiát.

– Örülök a gondolatok megosztásának, Rose, és ha már itt tartunk, úgy érzem, ma nyugodtabb is vagy és… és kérlek, ne magázz idekint tovább. Vegyük úgy, hogy ezzel, hogy ide hoztalak, cinkosoddá váltam, mert azért bevallom, nem szoktam minden betegemnél e természet-terápiát alkalmazni. Ezen felül így a felügyelet is elmarad, amit elképzelhető, hogy ki is kell magyaráznom. De mivel elárultad, hogy ide vágysz, úgy gondoltam, hatásosabb lesz a terápia, ha itt beszélgetünk, de ezúttal, ha megengeded, mint barátok. Mit szólsz hozzá?

Rövid szünetet tartott, majd folytatta:

– Idekint úgy beszélsz hozzám, mint egy baráthoz. Nincs szó gyógyszerről, a kórházi ápolásról, semmi; semmi, ami visszaránt. Benne vagy?

Rose különös tekintettel nézte, de voltaképpen tetszett neki az ötlet, hiszen kirázta a hideg is a gondolattól, hogy vissza kell menni abba a rideg belső falú, fehérbe öltözött, hatalmas, hűvös épületbe. Gyűlölte azt a gondolatot is, hogy két hét elteltével még mindig ott hajtja le fejét esténként, arról semmit nem sejtve, mi történik azokkal, akiket szeret.

– Rendben! – vágta rá sietve. – Ahogy mondtad, most nem vagy az orvosom, ma csupán a lelkem dokija leszel – tört fel nevetés vékony, lágy hangján, ami tiszta szívből jött. – Már te sem visszakozhatsz, Hektor! Egyébként tudtad, hogy a barátok beszélgetnek? Információkat cserélnek, osztanak meg egymással. Okos vagy, dokikám; elhiteted velem, hogy mint barát érdekel az életem, amiből te szorzol-osztasz, és ehhez mérten állítod be a kezelésem. Majd meggyógyítasz, és ebből te sokat tanulsz. – Szomorú sóhaj után újra megszólalt. – De remélem, én ezzel nem vesztek. Ha a barátom akarsz lenni idekint, akkor ha elhagyom a kórházat is el kell jönnöd velem ide, vagy felejtse el, doktor úr, az ajánlatot! – zárta be kicsit dühösebben a mondat végét.

– Oké, visszaválthatsz, nem vagyok ellenség, és a barátságomat őszintén ajánlottam fel. És valóban információcsere a kommunikáció alapköve, így elárulom neked: a vízpart engem is vonz, hasonló indíttatásból. Ezért is gondoltam, hogy ma eljövünk.

– Hektor, azt akarod mondani, hogy a lelkek doktorának is szüksége van menedékre? – kezdett nevetve fészkelődni Rose, érezve, hogy olykor-olykor valóban elveti a sulykot a dokival szemben. Hektor figyelte, hogyan vonaglik át arckifejezésén az elnézést nézés, és ő maga is kicsit személyeskedésnek ítélte az elhangzott kérdést. De hiszen az előbb ajánlotta fel barátságát; nem térhet ki a válaszadás alól, és talán még előrelépést is hozhat Rose „megfejtésében”.

– Igazából valóban szükségem van nekem is néha a lelkem könnyítésére, mert ebből új erőt meríthetek. És a vízparti hangulat megadja ezt nekem. Ám csupa általános dologgal küszködöm – mosolyogta el a végét, tudva, hogy abszolút távol áll tőle az általánosság. Nem mindennapi dolog elveszíteni valakit, aki régen a másik fele volt, és ezt úgy megélni, ahogy sajnos neki kellett – ez messzemenően nem mindennapi. Eszébe jutott, amit vele tettek a szülei, és riadtan rándult is egyet: megijedt, hogy meglátszik az arcán a múlt eseményeinek szellemképe, és szívfájdalma.

– Rose, kérlek, mesélnél nekem kicsit magadról? A múltkor említetted, hogy anyukád nem sejti, merre vagy, de akkor nem tudtuk befejezni a beszélgetést erről. Tudom, hogy a kórházban sem adtál meg semmilyen elérhetőséget esetleges értesítéshez. Most nem mint az orvosod, de szeretném tudni, honnan jöttél. Ki vagy, és…?

Kérdéseinek felsorolását Rose megakadályozta.

– Nos, ez egyszerre sok. Mármint a kérdésekből. Igen, van egy anyácskám, de ő nem az anyukám, Hektor. Nekem nincsenek szüleim, és nem is voltak. Pokoli szar mese ez, lehetne, hogy ne rontsuk el az első baráti találkozót ezzel?

Érződött hangján a csikorgás, a kéziféket idézve.

– Oké. Akkor majd legközelebb. Gyere, és sétáljunk kicsit, mielőtt visszamennénk – szólalt meg csalódottan.

Térdeire támaszkodva kelt fel, s úgy indult el, mint egy 60 éves, holott a feléhez közelebb járt. Lestrapált végtagjai is a mélabú hangulatát tükrözték. Kezeivel a feje két oldalát támasztva nyújtózott egyet, majd érezve a görcs elmúlását leengedtek merev vállai. Visszafordult, de nem látta ott Rose-t. Egyedül volt, és érezte, ahogy valódi világát ismét elkapják a száraz hullámok. Átérezte a kút mélyéből való felfelé evickélés gyötrelmét. Magát megrázva elindult, és közben azon gondolkozott, hogy mennyire megváltozott az élete ez alatt a pár óra leforgása alatt. Eddig egy síkon tudott maradni, de most 180 fokban folyamatosan kileng, amitől összezavarodik. Rose folyton ott kísérti az este óta, folyton előretör és uralkodik gondolatain.

A hazafelé úton hirtelen késztetés fogja el, hogy felhívja telefonon. Csupán csak hogy hallja magabiztosságát, amit a minap öltött magára. Hallja, hogy minden rendben, de a szám átmenetileg ki van kapcsolva. Próbál bízni benne; abban, amit ígért neki, hogy semmi kárt nem tesz magában. Mégis eszébe jutott, hogy esetleg a kórházban már tudnak valamit Rose-ról, titkon azonban reménykedett benne, hogy mégsem tudnak hírrel szolgálni. A második kicsengést követően egy kedves hang szólalt meg.

– Állami kórház, pszichiátria.

Gondolkodóba esett, hogy ki lehet, aki a telefon végéről jelentkezett.

– Haló! Dr. Soul vagyok… – és várta, hátha bemutatkozik az ismeretlen, kellemes hang.

– Dr. Soul! Lili vagyok, miben tudok önnek segíteni?

Á, szóval Lili, aki jól megjáratta a minap.

– Lili, érkezett új beteg az elmúlt napokban, órákban?

– Ó, igen, doktor, egy nő.

Hektor feljebb ült laza ülésmódjából, és átkapcsolta a mobilját a kihangosításból, hogy jól hallja, mit mond az újonc.

– Milyen panasszal érkezett?

– Mindjárt mondom is önnek, doktor… pillanat.

– Lili, hány beteg érkezett, amióta betette a lábát hozzánk? 2-3? Nem kéne szorgalomból mindegyikről mindent tudnia? Mondja csak, fel tudja fogni, hogy nem csak papírból kell emlékezni, hogy kihez hogyan kell szólnia? – osztotta ingerülten szerencsétlen lányt, aki minden bizonnyal csak dr. Soul sajnálatosan ügyefogyott bemutatkozásától riadt meg hirtelen és ezért nem emlékezett.

– Igen, uram, elnézést kérek, és mindent megteszek, hogy jó munkaerő legyek. A negyvenhat éves nőt a sebészeti osztályról szállították át vakbélműtét után, alkoholizmus diagnózis felállítását követően.

– Értem.

Némi csalódottság, de egyben megkönnyebbülés is hallatszódott mély levegővételén. Zavartan tette fel kérdését, amire valóban nem is volt kíváncsi.

– És, hogy van?

– Jobban. Dr. Emili már kezelésbe vette.

– Oké. Kösz az infót – válaszolta, és már ki is nyomta a telefont. Hazafelé beugrott egy gyrosért, amit mindig csirkehússal kért, és a kedvenc söréből is kért egyet, hogy legyen mivel leöblítenie az esti vacsorát. Otthon az ajtóból feltűnt neki, hogy napok óta nem húzta el a sötétítőt, emiatt olyan komornak és ridegnek tűnt a lakása – amit még a hangulata is igazolt –, mint egy kripta. Széthúzta a merev anyagot, mely mögül langyos napsütés áradt be. Vacsoráját elfogyasztva arra gondolt, hálószobájában pár percet pihen.

4. fejezet

SMS-hangra riadt fel másnap. Sietett a konyhába, ahol hagyta a telefont, és meglepődötten nézte a kijelzőt, amin egy régi ismerős neve tűnt fel. Robert.

Haver, ne haragudj, hogy csak így, és tudom, hogy rég beszéltünk, de ma voltam nálatok. Heky, apád nagyon szarul van…

Régi barátod: Robii

Robii… ahogy csak ők szólították Melanie-val. Rég nem látta már, csak olykor-olykor kapott egy-két SMS-t tőle, mikor megemlékezett gyermekkori élményeikről, motorbalesetben elhunyt közös haverjukról. Ezúttal teljesen más hangvételű üzenetet küldött, és nem kérte benne, hogy keresse, mint minden alkalommal. Ezúttal azonban nem kellett kérnie, mert ha a bánat emésztette is, ami miatt gyűlölte szüleit, mégis érdekelte, mit látott Robii.

– Helló, haver! Nem is gondoltam, nem reméltem… – üdvözölte barátja.

– Helló, Robert! Mint tudod, nem tartom a kapcsolatot a szüleimmel, és a régi haverokkal sem.

– Igen, vágom, és megértelek, öcskös. Akármikor is érdeklődtek felőled, hárítottam. De ez más… tudod, nekem mindig haver maradsz, és nem utolsósorban az unokaöcsém. Ezért bátorkodtam szólni, hogy faterod tényleg baromi szarul van. Nem sok van neki hátra, Heky…

A „Heky” hallatán, vagy hogy apja utolsó napjait, óráit éli, összeszorult a szíve.

– Robert!

Szinte figyelmeztetően hangzott, hogy nincsenek már olyan jóban, mint régen. Mikor mindenki elfordult tőle, Robert a háttérből nézte és nem igazán harcolt foggal-körömmel érte. Egyről azért biztosította: rá mindig számíthat.

– Anyával találkoztam a temetőben a minap, és említette az öregemet. De mint mondtam, nem tartom a kapcsolatot velük.

Kis szünet után folytatta:

– Észnél van még?

– Igen, többé-kevésbé, de folyton téged keres, öcsi! Állandóan vár, hogy mész. És Anna mesélte, hogy mindennap elmondja, hogy…

– Robert! Nem érdekel – szólt közbe. Amit eddig hallott, is éppen elég volt ahhoz, hogy a rosszullét kerülgesse.

– Te tudod, haver. Csak szólni akartam, hogy ha úgy érzed, még most menj el. És hívj, amikor csak gondolod.

– Oké, kösz az infót!

Ezzel le is tette. Úgy érezte, szétfeszíti tomboló mellkasa. Feltörtek emlékei, mikor apja minden jó éjt puszi után azt mondta Melanie-nak: „kicsi lány, aludj jól. Álmodj meséset, álmodd meg jövőképed, és ha felnősz, bármi leszel, a kincsem leszel, és apa mérhetetlen büszke lesz rád”. Majd ezt követően a fiú ágyához lépett, és neki is elmondta: „Kicsi Heky, aludj jól, álmodd meg jövőképed, és ha felnősz, bármi is leszel, drága fiam, apa mindig mérhetetlen büszke lesz rád”. Ebből már semmi sem igaz.

– Te hazug! Hazudtál nekünk! Kincsem, drága fiam… Heky… – tört ki belőle remegve.

– És most? Menjek el, mi? Hogy te nyugodt szívvel hunyd le a szemed? Miért tetted ezt, miért? Miért kellett eltaszítani? Ott lehettem volna veletek a fájdalomban, a felépülésben, de te kiöltél mindent belőlem, és azt sem mondtad el, miért. Hatalmas földhöz csapás volt a másik részem elvesztése, te, ti pedig eldobtatok!

Óriási érzelmi kitörés volt Hektorban, amit éveken keresztül hordott mélyen, titokban. Percekig őrjöngött, eszét vesztve az elrabolt időtől, amit nem hagytak meg neki, hogy együtt éljék meg a gyászt, ne egyedül szenvedje meg. Majd ezek után az érzést is, hogy nem tud nem elmenni apjához, akit gyűlölt, de gyermekként imádott. Fel-alá járkált a lakásban, úgy érezve, a világ minden ereje az övé és mindent meg tudna fél perc alatt semmisíteni, hogy ne érezze a fájdalmat, a szorongás tüneteit. Ökölbe szorított kézzel vágott hirtelen vastag falú szekrényébe, fel sem szisszenve a fizikai fájdalomtól. Ellenben elméjét elborította érzelmi kálváriája, tombolt benne, mint egy pusztító orkán. Intenzív lélegzetvételének enyhítésére kinyitotta az ablakot járkálás közben, hogy huzat legyen a lakásban, mely észhez téríti. Egy mélyebb levegőért kihajolt az hálójának ablakán, és közben próbált a lent történtekre koncentrálni. Gondolatában végigfuttatta.

– Egy lány a kutyájával; egy pár a padon; biciklikkel közlekedők; gyalogosok… Napsütés, Hektor, napsütés. Mély levegő, mély levegő…

– Hektor! Ne csináld! Tudod, nem éri meg! – kacag egy emlék fejének zugában.

– Hát te? Mit keresel itt? Várj, mindjárt lemegyek – sietett le a ház mögé, a park irányába, ahol Rose állt.

– Hello, doki! Azaz Hektor! Hivatalosan ma lesz az utolsó napom a kórházban, és azért jöttem, hogy légy kedves a zárójelentésem minél hamarabb kiállítani. És mától kezdve nem csak terápia alkalmával találkozunk, igaz? – tette fel a kérdést félszegen, közelebb hajolva, hogy kicsit bemászhasson a terébe.

– Hát, először is kilógtál, amiért le kell, hogy szidjalak, másodszor pedig, már tudod, hogy a barátod is vagyok, nem csak az orvosod, ami azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel bizony, ha látni akarlak, már nem odabent kereslek majd.

Kicsit furán hangzott az, hogy látni akarja, amitől Rose kissé el is pirult.

– Oké, doki, azaz mától Hektor – kezdett ismét mosolyogni. – És a barátaidat nem szoktad felhívni, ha már meglátogatnak?

– Ó, hát én nem szoktam vendégeket fogadni, de persze, gyere fel, elkészülök, és aztán bent elintézzük a hivatalos részét a dolgoknak. Amúgy honnan szerzed az utcai cuccokat? Anyukád, aki csak anyácska, volt már odabent?

– Jaj, nem, isten őrizz! Tudod, a múlt héten felhívtam és azt mondtam neki, hogy elutaztam a lakótársammal; kaptunk egy jó kis ajánlatot. Munka-ügy, mielőtt félreértenéd, és ettől megnyugodott. A lakótársam volt olyan kedves, és hozott be nekem. Meg is ijesztettem, hogy nem tudott rólam ő sem semmit. Hú, te férfi, eléggé hűvös ez a lakás, hol vannak a színek? Biztos nekem van szükségem a felépülésre?

– Ezek csak használati cikkek, Rose, amelyek a kényelmem szolgálják, nem kell, hogy csodásak legyenek.

– Ó, bocsi, doki! Azért elég rejtélyes vagy nekem, dokikám! Igyekszem megfejteni, talán ettől gyógyulok, a gondolataimban próbállak megfejteni…

– Rose! Örülök, hogy kimondtad, hogy jobban érzed magad, de előre szólok: nem hiszem, hogy megfejthető lennék, valamint ezen kár is gondolkoznod – igyekezett a tudtára adni, miszerint az, hogy rá gondol, kicsit negatív érzést kelt benne. – Tehát jobb, ha nem is teszed!

– Oké, oké! Nyugi, nem fantáziálok.

– Rose! Fejezd be!

– Na mi van, az is baj, hogy boldog vagyok, amiért ma szabadulok?

– Dehogyis, csak ne beszélj csacsiságokat! Koncentráljunk arra, hogy visszaviszlek, elintézzük a szabaduló igazolásodat, és ha gondolod, haza is viszlek.

– Rendben. Vigyázz, nehogy eltérj a megszokott hangulatodtól… – duzzogott kicsit a lány, míg Hektor erre már nem is figyelve visszakiáltott a szobájába térve:

– Találsz innivalót a hűtőben. Hűtsd le magad!

Bicikli, kutyás lány… hűtsd, hűtsd le magad, Hektor!

Kezeit lefelé lógatva nézett fel, be a szobába, és akadozó mozdulataival visszatért a nappaliba, és úgy vélte, ha már ennyi megrázkódtatást kibírt, akkor ideje felhívnia a szülői házat. Így hát felvette ismét a telefont, és tárcsázni kezdett. De egy csengetés után le is tette

Nem, inkább odamegyek, gondolta magában. Még mindig zaklatott állapotban, de kicsit valamivel tisztább fejjel el is jutott a szülői ház elé, ami a várostól kijjebb volt, egy családias lakótelepen. A parkoló autóból kémlelte a házat, ami azóta semmit sem változott, csak talán a színe, ami fakult, és mintha a fákra is kiült volna a keserűség. Aki nem ismeri az ott lakóit, az is biztosan megmondaná, hogy innen kiveszett a boldogság. A tiszta fa kapu mögé nem lehetett látni, de vélhetően ott sem lehet más a hangulat. Ideges lett, és ismét forgott a gyomra, szédelgett, de nem tudott volna este úgy lefeküdni, hogy haldoklik az apja, aki régen olyan sokat jelentett számára. De mára már csak annyit, mint maga a ház, a régi szép emlékek, a szeretet, a boldogság, ami lezárult a kapu kilincsének kívülről történő lenyomásával.

A mai napig ment is a zárt ajtók mögül leselkedés, de ezúttal minden más: saját magát alig bírta kordában tartani. Ezért is jelentett beteget indulás előtt. Hátha összeszedi addigra régi önmagát. Lassan indult el a ház felé, de látta, hogy az anyja már az ablakból kémleli, hogy elmegy-e, vagy tényleg be is lép. Szinte kérlelte könnyes tekintete, hogy tegye meg. Feszült lett Hektor minden izma, törni készült, amikor a kilincset újra lenyomta. Gombóc gyűlt torkában, mikor meglátta az udvarban azt a kis faházat, mely Melanie-nak és neki épült. Itt játszottak esténként, ijesztgették egymást, és mikor nagyobbak lettek, itt bandáztak. Sínylődés közepette nekidőlt a falnak térdére támaszkodva, mikor kinyílt az ajtó.

– Hektor! Ó, édes fiam, hát eljöttél! Annyira köszönöm, hogy hazajöttél, fiam! – szólalt meg anyja. – Gyere be, kérlek! El sem hiszem, hogy itt vagy.

– Szia! Nem tudom, megérdemlitek-e, hogy itt vagyok, de Robert is üzent, hogy apa haldoklik. Ezért jöttem. Hogy megkapja, amitől nyugodtan el tud távozni az élők világából.

– Robert tudta, hol talál? Annyiszor kértem már, segítsen. Kérleltem, adja meg az elérhetőséged. De mindannyiszor nemleges választ adott. Azzal magyarázta, hogy értsük meg, mekkora fájdalmat okoztunk, amin te idővel túlléptél, ezért hagyjunk neked békét. De kérlek, fiam, ne légy ennyire szarkasztikus. Apád tényleg nincs jól, de nem a feloldozásodra vágyik, egyszerűen csak hogy lásson, és talán utoljára érintsen. Kérlek, ha annyira fáj, ne is mondj semmit, neki talán az lesz a legjobb, ha nem is beszéltek.

– Tudta! Tudta, mennyit jelentett nekem a testvérem. A családom. Tudta, hogy a poklok poklát fogom megélni, és kibaszottul nem érdekelte. Na és te? Hogy annyira fáj? Anya, ez itt mind az életet jelentette nekem – tárta szét a kezét a házat körbejárva. – Ti voltatok a családom. és Melanie. És azt mondod, „ha fáj”. Anya, mi fájhatna jobban egy gyermeknek, mintha a testvérét elveszítve a szülei is kitagadják? És ha itt tartunk, nem fogok hallgatni! Választ – érted? –, választ várok, hogy miért. Anya, én… – Mielőtt folytatná, halk nyávogás tűnik fel Hektornak.

Chester az? És az emelet felé fordulva tűnik fel neki, hogy eddig a tekintetét sem merte arra irányítani. Odafent volt a szobája, a húgáéval együtt. Felérve látja, semmi sem változott az előtérben, és a két egymás melletti ajtó párhuzamosan csukva van. Hirtelen egy édes idős cica szalad ki a fürdőből elé.

– Chess! Pajti! – szólítja húgának kedves barátját, miközben ölbe kapja és magához szorítva szeretgeti a szőrgombócot, aki ezt viszonozva bújik mellkasához. Látja, anyja nem jött fel utána, így tovább merészkedik a szobák felé, s remegő ujjakkal nyit be abba a szobába, mely egykor az övé volt. Döbbenten, lélegzetét visszatartva néz körbe, ahol szintén semmi sem változott, sőt. Az ágya ugyanúgy néz ki, mintha ma is ide járna haza. Régi poszterok a falon. A szekrény mellett kosárlabdái, mellette táskái. Minden személyes cucca a helyén van, semmi sem lett mozdítva. Gombóc fojtogatja újra torkát, mi a levegővételét is gátolja. Itthon volt, valamikor így érezte, de most egyszerre jó és hatalmas fájdalmat is érez tőle. A múlt képe kissé átvette érzelmei felett az irányítást, amitől lelkében cseppnyi kötődés bontakozik ki. Tudatosan ébresztgeti magát az éber álomból, hogy itt már semmi sem a régi. Dühösen kimegy a szobából, és fogát csikorgatva áll meg a szomszédos szoba előtt. A cica szőrét morzsolgatva, csukott szemmel nyitja az ajtót, ami egykor imádott húgáé volt, aki csupán nem egész két perccel őutána született. Leteszi Chestert, akit Melanie nevezett el kedvenc frontemberéről, mert úgy érzi, meg kell kapaszkodnia mindkét kezével. Kavarog a gyomra a rosszulléttől, a visszafojtott könnyeit nyeli folyamatosan és hangosan lélegzik.

– Istenem, Melanie! – Homlokát az ajtónak dönti, és továbbra is nekitámaszkodva zihál. – Annyira hiányzol! Minden egyes átkozott nap! Nincs nap, hogy ne halnék bele újra  és újra… – Könnyes szemmel lép tovább az ágya felé, ahol arccal lefelé fúrja be fejét a párnába. Legszívesebben ordítani tudna kínjaitól.

– Fiam! – szólal meg anyja az ágyra, mellé ülve. – Azt hiszem, valóban tartozom, tartozunk neked magyarázattal, és mivel édesapád alig bír beszélni is, így – mély sóhaj után arcán könnyek kezdenek gurulni és folytatja – bocsáss meg nekem, kincsem, hogy nem álltam ki melletted eléggé. Bocsásd meg édesapádnak, amiért nem bízott benned, és hogy kidobott itthonról. Megbánta, fiam, már évekkel ezelőtt, de… Istenemre kérlek, bocsáss meg nekünk!

– Anya, de miért? Miért hittétek, hogy közöm lenne a halálához? Soha nem néztem jó szemmel, ha butaságot tett, és én is óvtam mindentől. Hogyan gondoltátok, hogy közöm lehet a halálához? Droghoz nyúlt, amiről én sem tudtam. Nem tudtam, hogy drogozik. Nem tudtam, hogy mi lehetett a baj, amitől depressziós volt. Anya, én sosem nyúltam droghoz, nem is tudom, honnan szerezte.

Anyja közbevágott:

– Tudom. Tudom, hogy semmi közöd nem volt hozzá. Kincsem, jaj, istenem, de nehéz kimondani is, ami történt! Megerőszakolták őt – borult fia vállára zokogásban kitörve. Hektor pedig fejét rázva meresztette pupilláját, nem hitt a fülének.

– Micsoda? Hogy mi történt? Hogyan? Ez nem lehet, hiszen azt elmondta volna.

– Nem, fiam, nem szólt róla, és aki ezért hibás lehet, az csakis én lehetek, hiszen mint anya látnom kellett volna, hogy mi történt. De aznap, mikor… jaj, istenem – próbálta összeszedni a múltat pár mondatban úgy fiának, hogy közben ne haljon egyikük sem bele. – Felhívtak az iskolából, hogy nem ment be már három napja az órákra. Ezért hazajöttem munka közben, és itthon találtam. Sírt. Azt mondta, szerelmi bánata van, megbántották, és kérte, ne szóljak erről neked, sem apádnak, mert ti férfiak biztosan tesztoszteronnal akarnátok megoldani, amire nincs orvosság. Lelki fájdalma van, ezt mondta. Hittem neki, nem kételkedtem ahhoz, hogy utánajárjak a történetnek. Megkérdezhettelek volna, hogy ki az a fiú, hátha te tudsz erről. De ígéretet tettem neki, hogy ez csak a mi titkunk marad. Kezdtem látni, hogy minden nappal talán kicsit jobb lelkének békéje. De sajnos akkor már valószínűleg használta azokat a szereket. Hektor, én csak próbáltam liberális szülő lenni. Nem rátok telepedni, és… és kincsem, bocsáss meg, amiért nem szóltam, amiért nem kérdeztem! Azt hittem, minden rendben lesz, hiszen mindenki átesik az első szerelmen.

Levegővételei szaggatottá váltak, és ájulás-közeli állapotba kerítette szívének mérhetetlenül fájdalmas kitörése.

– Anya, nyugodj meg, kérlek! Tudnom kell mindent! Ki tette? Mikor történt? Miért nem szólt erről nekem? És te? Honnan tudod te mindezt? – förmedt rá édesanyjára, hátha csak ismét egy rossz álom, vagy ezúttal nem egy emlékkép, hanem egy meg nem történt, előrevetített önsanyargatás gondolata az egész.

– Aznap, amikor apád elvitte az iskolába, véletlen a kocsiban felejtette a naplóját, amit édesapád elolvasott. Így összeállt a kép. Az egyhetes londoni kiruccanásotok, amiből te két napot Liverpoolban töltöttél, és utána a hazudozás részedről védte őt. Az esti, kiszűrődő, keserves sírások. És a motorbaleset utáni megváltozott állapota.

– Hogy érted ezt, anya? Még én nem voltam vele? Mikor nem vigyáztam rá? De Robert is ott volt, ő nem látta, nem tudta, ki tette?

– Fiam! Se Robii és senki más sem tudja, pontosan mi történt. És amint te elhagytad a várost, ő is elment bulizni. Melanie egyedül maradt azzal a pokolfajzattal! Tomi volt az, és az ő balesetét követően nyúlt a drogokhoz, a naplóból megtudtuk.  A legrosszabb, hogy a barátotok volt.

– NEEEE! Mel szerette őt, anya, ez a napnál is világosabb volt mindenki számára.

– Igen, tudom, drágám – szorongatta fia kezét, tekintetében a megbocsájtást keresve. – Nem a te hibád, fiam.

– Nem akartunk szólni nektek arról, hogy két napra otthagyom Melanie-t. Csak aggódtatok volna, ha elmondjuk. Azért így már értem apa dühét! Fáj borzasztóan, hogy ahhoz, hogy az ő gyásza könnyebb legyen, keresnie kellett egy hibást. Úgy vélte minden joggal, hogy ezzel engem ruházhat fel. De én is a gyereke voltam s vagyok. Meg sem kérdezett semmiről. Nem hagyta, hogy megmagyarázzam. Ő csak azt látta, amit akart. Hogy cserbenhagytam a húgomat.

– Sajnálom, édesem – ölelte magához félve fiát, akit úgy szorított, mintha az életben több lehetősége nem lenne rá.

– Én nem figyeltem rá eléggé. És ha csak egy szerelmi csalódás lett volna csupán, akkor is komolyabban vehettem volna. De már a kincsem felnőtt volt, nőként szerette azt az átkozottat, aki tönkretette sorsát és kihasználta igaz szerelmét, traumát okozva abúzus gyalázattal. Szerelmét kínálta, és megvetést kapott.

Kongott a feje az eddig elhangzottaktól. Annyira fájt Hektornak az igazság, hogy fiatal testben lézengő, kínzásra kárhozott halhatatlannak érezte magát, és tovább nem hallva semmit, csukott szemmel ült, anyját magához ölelve. Szemhéjait mint satut szorította össze, hogy át ne lépje a medrét az a forrás, mely szívének hasadékából fakad.

Szerelmét kínálta, és megvetést kapott… Szerelmét kínálta, és megvetést kapott… Lelki fájdalomból való menekülést akart, öngyilkosság lett a vége. Menekült… fájt neki. Szerelmét kínálta, megvetést kapott… menekült a fájdalomtól.

– Anya, Mel meg akart szabadulni a fájdalomtól, és nem talált rá más kiutat. Akkor nem is biztos, hogy tudta, ez az élete végét jelentheti. Sajnálom, anya! És bocsáss meg, de most mennem kell. Valakit meg kell keresnem.

– De fiam… apád?

– Tudja, hogy itt vagyok?

– Nem. Nem szóltam neki, mert féltem tőle, hogy ez fog történni; nem tudsz neki megbocsájtani.

– Anya, ígérem, visszajövök, amint tudok, és igyekszem erőt venni magamon. De most mennem kell.