A Lélekdokim azoknak szól, akik a történetet olvasása közben, egy belső utazásra és megérkezésre vágynak.
Ajánlom mindazoknak,
– akik hordoznak magukban kimondatlan sebeket,
– akik már megtapasztalták, milyen elveszíteni az önmagukba vetett hitet,
– akik keresik az egyensúlyt a múlt fájdalmai és a jövő reménye között,
– akik hisznek abban, hogy a gyógyulás nem a felejtéssel, hanem a megértéssel, az elfogadással kezdődik
Ez a regény azokhoz szól, akik szeretik a lélektani mélységeket, a lassan
kibontakozó érzelmi folyamatokat, és a romantikát nem idealizált formában, hanem őszinte, emberi közelségben szeretnék megélni.
A Lélekdokim azokhoz szól, akik tudják, hogy a szeretet nem mindig old meg mindent, de képes megtanítani együtt élni a töréseinkkel, és újra kapcsolatba lépni önmagunkkal.
Ha olyan történetet keresel, amely némán a mélységre hat, és még az utolsó oldal után is benned marad, akkor ez a könyv neked szól.
Mielőtt éjfélt üt az óra
A stúdió folyosóján a fény mindig ugyanúgy tört meg a padlón. Hidegen, élesen, mintha nem lenne köze az időhöz. Emma sokszor gondolta már, hogy itt sosem múlik el egy nap igazán, csak egymás nyakára csúsznak a határidők, a megjelenések, a szereplések, mint például a tévéadások, és a sajtó sosem csak 5 percet kér az ember életéből.
A fülest a fülébe illesztette, zsigeri reflexből. A mozdulat annyira belé ivódott a mozdulataiba, hogy néha már otthon, a tükör előtt is ugyanígy nyúlt a hajához. A tablet kijelzőjén futott a műsor menete, kérdések, válaszlehetőségek, a jótékonykodásról, kampányokról, és egy leheletnyi diszkrét kérdés a magánéletről. Szilveszter. Az év utolsó napja. Ugyanaz, mint bármelyik másik. Reggeltől estig betáblázott beosztás. És azon felül is élére állított rendszer minden áldott nap a hét hat napján.
– Két és fél perc – szólt a rendező.
A férfi mellette állt. Nem kellett ránéznie sem, hogy tudja feszült. Ilyenkor mindig ugyanaz történik. Az ujjai megfeszülnek, a válla kissé erőteljes magatartásba vált, mintha már most cipelné a következő órák terhét. Tom Hale, a Viren Systems alapítója volt, akit imádott a sajtó. A megjelenése, a kiállása, a sármja, és az a tekintet, amely amolyan férfi Mona Lisaként tekintett át sokszor csak a fejek felett. Talán ez volt az ő imázsa, a megközelíthetetlen, az állandó hideg tekintet mögé szorult érző lélek, amit az alapítványa is érzékeltetett. S Emma munkája volt, hogy ez a látszat így is maradjon.
Rose karácsonya...
Van valami egészen káprázatos abban, amikor a remény beköltözik a szívünkbe. Szép lassan bekúszik zsigereinkbe és egyszer csak azt vesszük észre, hogy álmainkban is ott jár. A reménynek saját meseországa van. Amikor elég erősen vágyunk valamire, amikor a lelkünk mélyén régóta keresünk egy választ, egy érintést, egy lehetőséget, akkor álmokon keresztül is képes a világának mondanivalóját megmutatni nekünk. Olyan tiszta, olyan ismerős érzeteket hoz, hogy ébredéskor még mindig ott van a szánkban az íze. Gyermekkorunk ismertető jegyével csókot hint puha orcánkra, és máris ott van a lelkünkben az a vágy iránti különös érzet, amit talán még kimondani sem mertünk. A remény varázslata abban rejlik, hogy képes életre kelteni azt, amiről azt hittük már elmúlt. Képes megmutatni akár egy pillanatra azt az utat, amely felé a szívünk titkon vágyik. És néha az álmokban két lélek is közelebb mer lépni egymáshoz, mintsem a valóságban. Rose és Hektor is így találkoztak igazán először, oly őszinte vággyal melyet a csodaország feltárt Rosenak. Ott ahol számára már nem volt félelem, nem volt múlt, és részéről leomlottak a falak. Csak a remény csodás fénye, és az a halk, meleg érzés, amely a szívében magágyazott.
Most meghívlak, lépj be velük erre a csendes, ünnepi útra. Következzen Rose karácsonya, egy történet a reményről, az igaz szeretetről, az érinthetetlen finomságokról, és arról, hogyan találja meg egymást két lélek, amikor végre minden hang elcsendesedik körülöttük. Egy álom, amelyben Rose végre megérezte azt, amit addig csak sejtett, hogy a szívében ébredő remény már nem múló vendég… hanem örökre maradni kész.
A függöny mögött
Az október csendes búcsúja és a november nesztelen érkezése között van egy leheletnyi pillanat, amikor a világ megállni látszik.
A levelek már nem sziporkáznak keringőt járva, csak csendesen hullanak. A fény is lágyabb, szelídebb, és mintha még őszintébb is lenne. És valahol ebben a szelíd átmenetben érezhetjük, hogy nemcsak az évszak változik, hanem mi is.
Amikor a vallomás megszületik
Ez a hónap, ami valahogy mindig többet mond nekem, mint a naptárban elfoglalt helye. Október…
A némaság, az elengedés és az újrakezdés ideje. A fények tompábbak, de az érzések élesebbek lesznek.
És talán mindenki ismeri azt – amikor az ember érzi, hogy valami lezárul, de még nem tudja, mi nyílik meg helyette.
Egy út önmagamhoz
„Nem minden fekete vagy fehér. A lényeg sokkal inkább az, ami közte van – és az, hogy mit kezdünk vele.” Vannak napok, amikor a valóság és a belső világunk összemosódik. Amikor valami van is, de még sincs egészen. Amikor egy fekete lyuk beköltözik a napjaink eseményei közé, és magával húz egy-egy pillanatot, érzést. Talán ezekből a napokból születik meg valami igazán maradandó.