A Lélekdokim azoknak szól, akik a történetet olvasása közben, egy belső utazásra és megérkezésre vágynak.
Ajánlom mindazoknak,
– akik hordoznak magukban kimondatlan sebeket,
– akik már megtapasztalták, milyen elveszíteni az önmagukba vetett hitet,
– akik keresik az egyensúlyt a múlt fájdalmai és a jövő reménye között,
– akik hisznek abban, hogy a gyógyulás nem a felejtéssel, hanem a megértéssel, az elfogadással kezdődik
Ez a regény azokhoz szól, akik szeretik a lélektani mélységeket, a lassan
kibontakozó érzelmi folyamatokat, és a romantikát nem idealizált formában, hanem őszinte, emberi közelségben szeretnék megélni.
A Lélekdokim azokhoz szól, akik tudják, hogy a szeretet nem mindig old meg mindent, de képes megtanítani együtt élni a töréseinkkel, és újra kapcsolatba lépni önmagunkkal.
Ha olyan történetet keresel, amely némán a mélységre hat, és még az utolsó oldal után is benned marad, akkor ez a könyv neked szól.
A mélységből ébredve…
A legnagyobb baj az, hogy hagytam, hogy megtörténjen. Gondoltam magamban. Pedig az első pillanattól tudtam, hogy nem lenne szabad. Nem azért, mert esetleg a törvény tiltja, de még azért sem, mert bárki rajtakaphat. Hanem mert felébresztett bennem valamit, amit magamnak sem vallottam be mindezidáig. És ő voltaképpen nem is csinált semmi olyan különlegeset. Még csak hozzám sem ért, nem is suttogott udvarolva a fülembe. Csak egyszerűen nézett. De abba a nézésbe igazán minden belefért. A vágyak és a cselekvések minden szintje elfért benne. És én nem az a nő voltam, akinek abban a pillanatban lennem kellett. Hanem az, aki zsigereimből lenni akartam. Megijesztett, elrémültem a saját reakcióimon, amik bennem életre keltek. Ez a szégyen kitartott egész nap, még éreztem a testemen a súlyát. Mintha belülről izzott volna mindenem. Mintha valaki végigsimított volna a gondolataimon. És én a tenyerébe hajtottam volna a fejem. „Ez is én lennék?… Ez nem én vagyok.” – mondtam magamnak. Hihetetlen, de nagyon is ismerős az érzés. Miközben a férfi abszolút veszélytelen volt, de mégis az, hogy mellette nem kellett józanul, fegyelmezetten, méltóságteljesen léteznem akár egy ezredmásodperig is, ez teljesen megbénított. Hogy azt keltette bennem, hogy lehetek bárki, akárki a külvilág felé. A vágytánc, amit csupán a képzeletem által éreztem, teljesen megbolondított. Éhes lettem mind arra, ami már évek óta elkerült.
Elfogadás...
Heily jó anya. Minden lélegzetvétele arra koncentrál, hogy a gyermekei számára a legjobbat tudja nyújtani. Úgy figyelt rájuk, mintha a világ minden zaját képes lenne kizárni értük. Mintha csak az ő biztonságuk lenne az egyetlen érték az életében.
A lét minden elemében a fókusz csakis rájuk összpontosult. Ezzel a lelki megnyugvással töltötte meg a boldogságának bugyrát. És valóban, örömmel telt minden napja. Hiszen ők voltak a mindenei. „Kinek nem lenne így”, gondolta magában.
A reggelek mindig rohanással indultak. Két kis kéz, egyik négy éves, a másik kettő, két külön irányba húzó figyelem. Cipők, kabátok, az a félmosoly, amit akkor adsz, amikor már elfáradtál, de tudod ez tart életben, ez a monoton ez a rutin, ez a világ mindensége. S minden reggel amikor becsukódott mögötte a bölcsőde és az óvoda ajtaja, a világ hirtelen elcsendesedett, olykor- olykor teljesen frusztráltan élte meg a helyzetet. És már nem volt más, ami ezt a hiányérzetet kitöltötte volna. Pár sarokra a két intézménytől volt egy jellegzetes pad ahová mindig leült pár percre. Oda, ahol az élete élesen kettévált, anya és nő között. A bölcsi, az ovi és a két munkahely közé ékelődve, mintha egykor tudatosan hagyták volna ott, hogy legyen egy limináris tér részükre. Korábban nagyon szerettek itt megpihenni, szerepek mentesen a férjével. Hét éve már a házasság kötésüknek. És a napi teendők közé ide tudták beékelni azt a jelenlétet, akik csak ők voltak, Heily és Ron. Nagyon vágytak közös családra. És a földkerekség legboldogabb embereinek érezték magukat attól, hogy gyermekáldásban részesülhettek. És valamivel később pedig kétszeres szülők lettek. Hálával gondoltak mindig az élet felé, hogy amiben együtt léteztek mind megadatott számukra.
Mielőtt éjfélt üt az óra
A stúdió folyosóján a fény mindig ugyanúgy tört meg a padlón. Hidegen, élesen, mintha nem lenne köze az időhöz. Emma sokszor gondolta már, hogy itt sosem múlik el egy nap igazán, csak egymás nyakára csúsznak a határidők, a megjelenések, a szereplések, mint például a tévéadások, és a sajtó sosem csak 5 percet kér az ember életéből.
A fülest a fülébe illesztette, zsigeri reflexből. A mozdulat annyira belé ivódott a mozdulataiba, hogy néha már otthon, a tükör előtt is ugyanígy nyúlt a hajához. A tablet kijelzőjén futott a műsor menete, kérdések, válaszlehetőségek, a jótékonykodásról, kampányokról, és egy leheletnyi diszkrét kérdés a magánéletről. Szilveszter. Az év utolsó napja. Ugyanaz, mint bármelyik másik. Reggeltől estig betáblázott beosztás. És azon felül is élére állított rendszer minden áldott nap a hét hat napján.
– Két és fél perc – szólt a rendező.
A férfi mellette állt. Nem kellett ránéznie sem, hogy tudja feszült. Ilyenkor mindig ugyanaz történik. Az ujjai megfeszülnek, a válla kissé erőteljes magatartásba vált, mintha már most cipelné a következő órák terhét. Tom Hale, a Viren Systems alapítója volt, akit imádott a sajtó. A megjelenése, a kiállása, a sármja, és az a tekintet, amely amolyan férfi Mona Lisaként tekintett át sokszor csak a fejek felett. Talán ez volt az ő imázsa, a megközelíthetetlen, az állandó hideg tekintet mögé szorult érző lélek, amit az alapítványa is érzékeltetett. S Emma munkája volt, hogy ez a látszat így is maradjon.
Rose karácsonya...
Van valami egészen káprázatos abban, amikor a remény beköltözik a szívünkbe. Szép lassan bekúszik zsigereinkbe és egyszer csak azt vesszük észre, hogy álmainkban is ott jár. A reménynek saját meseországa van. Amikor elég erősen vágyunk valamire, amikor a lelkünk mélyén régóta keresünk egy választ, egy érintést, egy lehetőséget, akkor álmokon keresztül is képes a világának mondanivalóját megmutatni nekünk. Olyan tiszta, olyan ismerős érzeteket hoz, hogy ébredéskor még mindig ott van a szánkban az íze. Gyermekkorunk ismertető jegyével csókot hint puha orcánkra, és máris ott van a lelkünkben az a vágy iránti különös érzet, amit talán még kimondani sem mertünk. A remény varázslata abban rejlik, hogy képes életre kelteni azt, amiről azt hittük már elmúlt. Képes megmutatni akár egy pillanatra azt az utat, amely felé a szívünk titkon vágyik. És néha az álmokban két lélek is közelebb mer lépni egymáshoz, mintsem a valóságban. Rose és Hektor is így találkoztak igazán először, oly őszinte vággyal melyet a csodaország feltárt Rosenak. Ott ahol számára már nem volt félelem, nem volt múlt, és részéről leomlottak a falak. Csak a remény csodás fénye, és az a halk, meleg érzés, amely a szívében magágyazott.
Most meghívlak, lépj be velük erre a csendes, ünnepi útra. Következzen Rose karácsonya, egy történet a reményről, az igaz szeretetről, az érinthetetlen finomságokról, és arról, hogyan találja meg egymást két lélek, amikor végre minden hang elcsendesedik körülöttük. Egy álom, amelyben Rose végre megérezte azt, amit addig csak sejtett, hogy a szívében ébredő remény már nem múló vendég… hanem örökre maradni kész.
A függöny mögött
Az október csendes búcsúja és a november nesztelen érkezése között van egy leheletnyi pillanat, amikor a világ megállni látszik.
A levelek már nem sziporkáznak keringőt járva, csak csendesen hullanak. A fény is lágyabb, szelídebb, és mintha még őszintébb is lenne. És valahol ebben a szelíd átmenetben érezhetjük, hogy nemcsak az évszak változik, hanem mi is.
Amikor a vallomás megszületik
Ez a hónap, ami valahogy mindig többet mond nekem, mint a naptárban elfoglalt helye. Október…
A némaság, az elengedés és az újrakezdés ideje. A fények tompábbak, de az érzések élesebbek lesznek.
És talán mindenki ismeri azt – amikor az ember érzi, hogy valami lezárul, de még nem tudja, mi nyílik meg helyette.
Egy út önmagamhoz
„Nem minden fekete vagy fehér. A lényeg sokkal inkább az, ami közte van – és az, hogy mit kezdünk vele.” Vannak napok, amikor a valóság és a belső világunk összemosódik. Amikor valami van is, de még sincs egészen. Amikor egy fekete lyuk beköltözik a napjaink eseményei közé, és magával húz egy-egy pillanatot, érzést. Talán ezekből a napokból születik meg valami igazán maradandó.