A stúdió folyosóján a fény mindig ugyanúgy tört meg a padlón. Hidegen, élesen, mintha nem lenne köze az időhöz. Emma sokszor gondolta már, hogy itt sosem múlik el egy nap igazán, csak egymás nyakára csúsznak a határidők, a megjelenések, a szereplések, mint például a tévéadások, és a sajtó sosem csak 5 percet kér az ember életéből.

A fülest a fülébe illesztette, zsigeri reflexből. A mozdulat annyira belé ivódott a mozdulataiba, hogy néha már otthon, a tükör előtt is ugyanígy nyúlt a hajához. A tablet kijelzőjén futott a műsor menete, kérdések, válaszlehetőségek, a jótékonykodásról, kampányokról, és egy leheletnyi diszkrét kérdés a magánéletről. Szilveszter. Az év utolsó napja. Ugyanaz, mint bármelyik másik. Reggeltől estig betáblázott beosztás. És azon felül is élére állított rendszer minden áldott nap a hét hat napján.

– Két és fél perc – szólt a rendező.

A férfi mellette állt. Nem kellett ránéznie sem, hogy tudja feszült. Ilyenkor mindig ugyanaz történik. Az ujjai megfeszülnek, a válla kissé erőteljes magatartásba vált, mintha már most cipelné a következő órák terhét. Tom Hale, a Viren Systems alapítója volt, akit imádott a sajtó. A megjelenése, a kiállása, a sármja, és az a tekintet, amely amolyan férfi Mona Lisaként tekintett át sokszor csak a fejek felett. Talán ez volt az ő imázsa, a megközelíthetetlen, az állandó hideg tekintet mögé szorult érző lélek, amit az alapítványa is érzékeltetett. S Emma munkája volt, hogy ez a látszat így is maradjon.

– Hol van az új grafika? – kérdezte anélkül, hogy ránézett volna.

– Feltöltöttem. Két perccel ezelőtt – válaszolta Emma.

– Nem látom.

– Mert a régi mappát nézed.

A férfi felé fordult. A tekintete gyors volt és éles.

– Ne most szórakozz velem! Tudod, milyen fontos ez az adás. Tényeket Emma! Mindig csak a tényeket! – horkantott fel bosszúsan.

Emma bólintott. Mint mindig ezúttal is magában tartotta a gondolatait. Ez volt a legkönnyebb válasz. Hiszen neki nem dolga a véleményét megosztani a főnökével, és igazából idejük sem sok volt, ami ne a munkáról szólt volna. Így minden körülmény Tomról szól. De legbelül valami megbillent Emmában, s jó pár hónapja már ennek. Már a lelkesedése is alább hagyott. Az él a néhai válaszaiba is be-be költözött. Valami kielégítetlen éhség érzete volt a szabadság felé. Bár a szakmáját imádta. Mégis a második munkahelye volt és az egész életét kérte cserébe ez a történet, amelyet nap mint nap megélt. A fáradság visszahúzta a lendület menetelését. És olykor-olykor előfordult már, hogy nem kezelte jól a helyzetet. Mindig hidegvérrel koncentrált a feladataira, de itt valami kezdett megcsúszni. Elindult vele egy lavina, ami magára borította néha az érzelmi kavalkádját. Amiből bizony akadt bőven…

A telefonja rezgett. Egy üzenet. Aztán még egy. És még egy. Sorban érkeztek.

Szilveszter van!
Emma, gyere már! Hagyd már azt a beképzelt hólyagot!
Nem kezdünk nélküled.

Felnézett a falon futó órára. Este fél kilenc. Az év utolsó órái. A férfi már a kamerák felé indult, miközben igazgatta ingjén a gombokat, és szikrázó szemekkel még odavetette:

– A fülesen maradj végig velem! Ahogy szoktuk, és ezúttal is hibamentesség legyen a cél.

Ez az a pillanat amikor az arc rándulása elárulta, hogy betelt a pohár, sőt mi több túlcsordult már az arroganciától. Emma levette a fülest. Kikapcsolta. A keze ugyan remegett, de inkább a hirtelen felszökő adrenalintól mintsem a félelemtől. Letette a pult szélére, mintha csak pihenni hagyná. A noteszét egy laza mozdulattal becsukta, a laptopot szintén kikapcsolta. Egy elégtétel mára magának. Mert az érzés, ami testébe uralkodott, nem volt más, mint a magabiztosság. Teljes mértékben biztos volt abban, amit tesz. Egy percig sem volt benne kétség, hogy itt hagy mindent és lelép.

Megfordult, és elindult kifelé.

Tom csak annyit hallott a fülén, hogy megszűnt a vonal vége. Egy pillanatra lesütötte a szemét, és tüzet okádva nyílt fel újra.

– Egy perc és kezdünk. – szólt a rendező.

És megindult egy szemközti alsó képernyőn 60-tól a visszaszámlálás. Tom érezte, hogy valami nincs így rendben. Pillanatra kitekintett, Emmának hűlt helye sem volt. És általában ilyenkor mindig szemkontaktust felvéve jelezte, hogy minden rendben zajlik. Ránézett a műsorvezető nőre, aki kecsesen ült a székében. Felpillantott Tomra, és közben rendezgette a műsort vezető kérdéseket melyeket maga elé tett az asztalra.

– Akkor kezdjünk. – ahogy kimondta már szólt is a tévéműsor zenéje.

Az adás élő volt, de előre megkapott kérdés sorozatok alapján haladtak. Jótékonykodás. Emberi történetek. A cég következő év infrastruktúrái vázlatokban, már ami a tévénézőket érdekelheti.  A kérdések egyszerűen hangzottak el, mégis nehéznek ítélte a válaszok teljesítését, hiszen a fülében csend volt. Nem jött a megszokott, nyugodt női hang. Nem jött az irányítás, a segítség. Aztán kapott egy érdekes kérdést, ami valahogy nem is így szerepelt a felkészítések alatt.

– És mondja Tom, minek tudható be, hogy ennyire a szívén viseli a jótékonykodást?

Éles kérdés, amire senki sem tudja igazán rajta kívül a választ. És pont ezért volt Emmára szüksége. Soha semmilyen körülmények között nem kérdezett rá, és sohasem volt Tom magánéletével indiszkrét. Bár egyértelmű volt, hogy némileg sejthette, hogy tartózkodásának e téma felől biztos nyomós oka van.

– Meggyőződésem, hogy aki megteheti, és én ebbe a körbe tartozom, annak felelőssége visszaadni abból, amije van. A jótékonykodás számomra nem gesztus, hanem tudatos döntés. Hiszek abban, hogy ezzel nemcsak a közösségnek teszek jót, hanem egy belső egyensúlyt is teremt. És igen – teszi hozzá egy halvány mosollyal – így valóban nyugodtabban alszom. – tekintetét újra kifelé fordítja, ahol ismét nem találja akit keres.

Amikor kilépett a stúdióból, első dolga volt keresni Emmát. A fülest meglátta. A laptopot. A noteszt. Azonban sem a kabátja, sem ő nem volt sehol.  Azonnal tárcsázni kezdte.

– Hol a fenében vagy? – kérdezte, amikor végre felvette.

– Elegem van! – tört ki belőle a nő hangja. – Elegem van abból, hogy nekem soha nincs ünnepnap. Hétvége. Egyetlen nap, ami rólam szólna. Hogy egy kicsit…

– Emma…

– Ne! – vágott közbe. – Tudod, mi a legrosszabb? Hogy mindezt te olyan rohadtul természetesnek veszed. Minden lépésem magad köré építettél. Lassan a szokásaim is mind a tiéd. Anélkül, hogy tudnád én mit is szeretek kezdeni az életemmel, te teljes egészében rendezkedtél vele. A lakás amit felajánlottál is milyen csoda, hogy pont tőled van két saroknyira…

– Hol vagy? – kérdezte halkan újra próbálkozva Tom.

– Nem érdekel! – felelte Emma. – Már tovább nem dolgozom. Így nem kell neked feleljek a kérdéseidre, sem. És nem is rendelkezel ma már velem.

A férfi közben kihangosítva ránézett a telefonjára. A térképre. A helymeghatározással megtalálta a pontot.

– Bajba kerülsz, ha most le kell innen lépjek!

– Akkor kerüljek! Nem is érdekel! Te olyan arrogáns vagy, hogy azt el nem tudom mondani. Néha azt hiszem, hogy a pokolban nőttél fel mert pont annyi kellem szorult beléd. Már lassan egy éve dolgozom veled, és azt sem tudom ki is vagy. Tudom nem dolgom ezzel foglalkozni, de rohadtul unom, hogy mindent még körülöttem is kontrollálsz. Nem járhatok tömegközlekedéssel nem röhej, mondd? Képzeld taxit fogtam és így jöttem el. És tudod milyen állati jól érzem most magam? Próbáld ki te is milyen nélkülem! Boldogságos új évet főni! – mondta Emma, és bontotta a hívást.

A város lüktetett. Nevetés, fények, pezsgőspoharak. Emma mesélt, gesztikulált, dühösen, felszabadultan. A barátnője figyelte, de látta a harag mögött valami más van.

– Csak azt akartam – mondta Emma csendesebben – hogy egyszer valaki megkérdezze, mit szeretnék. Hogy szükségem van e pár óra pihenésre. Vagy bármi egyébre. A lakás ahol lakom s az övé, érted? Az egész életem bekebelezte észrevétlenül. Utálom!

– Emma!

A hang ami mögötte dörmögött, ismerős volt, mély, de egy sokkal kellemesebb hangzással, mint eddig valaha hallotta. Hirtelen megfordult.

– Nem tudod ki vagyok? Nem ismersz? Én nem ismerlek? Ez a baj Emma? Tudni szeretnéd miért vagyok olyan amilyen? Szeretnéd, hogy meséljek neked? Akarod tudni miért van a lakás két saroknyira? Hát jó, legyen! Azért van közel, mert nem bírom elviselni, hogy messze legyél. Az ünnepeket azért vállalom túl, mert így legalább együtt vagyunk. És a vasárnapok… azok irdatlanul kibírhatatlanok. Egész nap azt várom, hogy hétfő legyen. Hogy beszállj mellém az autóba. És igen, ha busszal járnál be vagy tudom is én mivel sokkal több idő mire meglátom azt a kis durcás erőltetett mosolyod.

Emma hallgatott. Tom pedig közelebb lépett és zavarában zsebre tette a kezeit.

– Nem vagyok jó ebben Emma. – folytatta a férfi. – Nem tudom, hogy kell közeledni. Soha sem volt rá példa az életemben. Az apám… maradjunk annyiban, hogy a nőkre tekintve nem is nevezhető férfinak, inkább egy senkinek. Egy nő volt az életemben akihez ragaszkodtam, ő az édesanyám volt. És mióta eltávozott számomra nincs elgyengülés. De amikor megláttam, hogy mindent otthagyva leléptél koncentrálni sem tudtam, úgy megrémültem. Emma nem akarok nélküled egy napot se.

Zsebéből a kezeit kivéve nyúlt finoman érintve a nő karját.

– Emma! És az, hogy dühös vagy ennek csak örülök. Ez azt jelenti többet akarsz, mint ami most van. Kérlek mondj valamit!

– Tom én… – lesüti mélyen a tekintetét. És közben felemeli kezét, hogy megfogja a férfi karját. – Én nagyon haragszom most rád. Kibillentettél a napokban, sőt az utóbbi hetekben a megszokott kerékvágásomból. És igen magam sem tudom, mit is akarok. De ami a napokban volt az semmiképen sem.

– Igen. Megértelek. Bocsánatot kérek minden bunkó viselkedésemért! Egyszerűen könnyebb volt úgy mint…

– Mint, hogy Tom? – vág közbe Emma.

– Mint, hogy közelebb engedjelek magamhoz. Túlságosan akartam már. És túl sokszor vette el a fókuszom sok fontos dologról. De az előbb kihúztad alólam a talajt Emma. Soha ilyen pokolian nem éreztem magam.

Közelebb lépett a nőhöz és kereste tekintetében a viszonzás néma játékát.

– Ne utálj Kérlek Emma!

– Cseszd meg Tom! Nem tudlak utálni! – fájdalmas mosoly fut végig az arcán. Lágy tekintetét a férfi szúrós szemébe vési.

A tér hirtelen hangos lett.

– Tíz…

– Kilenc…

Emma szíve hevesen vert.

– Nyolc…

– Hét…

– Hat…

A férfi közelebb lépett. Mutatóujjával lágyan megemeli Emma állát, s a köztük lévő ürességet lopva egyre közelebb hajol.

– Öt…

– Négy…

Másik kezével a derekát szorosan magához húzza.

– Három…

– Kettő…

– Egy…

És amikor az ég felrobbant, megcsókolta őt. Először lágy sóhajokkal érintette ajkát majd amikor érezte, hogy viszonzást kap egyre mohóbban akarta őt magának.

Mintha az egész év ezért a pillanatért létezett volna. Mintha minden utóbbiakban felhatalmasodott kínjuk most engedne fel.

– Boldog új évet Emma! S ha elfelejtettem volna, nincs több szabad vasárnap!

Ezt kimondva ölelte újra át, és húzta magához amilyen szorosan csak tudta őt, miközben a hajának nektárjából mélyeket szippantott.

– Boldog új évet Tom! Éppen sikerült megnyugodjak…. – neveti el magát – De azt hiszem nem bánom, ha így a tiéd lesz.