Elfogadás...

Heily jó anya. Minden lélegzetvétele arra koncentrál, hogy a gyermekei számára a legjobbat tudja nyújtani. Úgy figyelt rájuk, mintha a világ minden zaját képes lenne kizárni értük. Mintha csak az ő biztonságuk lenne az egyetlen érték az életében.
A lét minden elemében a fókusz csakis rájuk összpontosult. Ezzel a lelki megnyugvással töltötte meg a boldogságának bugyrát. És valóban, örömmel telt minden napja. Hiszen ők voltak a mindenei. „Kinek nem lenne így”, gondolta magában.

A reggelek mindig rohanással indultak. Két kis kéz, egyik négy éves, a másik kettő, két külön irányba húzó figyelem. Cipők, kabátok, az a félmosoly, amit akkor adsz, amikor már elfáradtál, de tudod ez tart életben, ez a monoton ez a rutin, ez a világ mindensége. S minden reggel amikor becsukódott mögötte a bölcsőde és az óvoda ajtaja, a világ hirtelen elcsendesedett, olykor- olykor teljesen frusztráltan élte meg a helyzetet. És már nem volt más, ami ezt a hiányérzetet kitöltötte volna. Pár sarokra a két intézménytől volt egy jellegzetes pad ahová mindig leült pár percre.  Oda, ahol az élete élesen kettévált, anya és nő között. A bölcsi, az ovi és a két munkahely közé ékelődve, mintha egykor tudatosan hagyták volna ott, hogy legyen egy limináris tér részükre. Korábban nagyon szerettek itt megpihenni, szerepek mentesen a férjével. Hét éve már a házasság kötésüknek. És a napi teendők közé ide tudták beékelni azt a jelenlétet, akik csak ők voltak, Heily és Ron. Nagyon vágytak közös családra. És a földkerekség legboldogabb embereinek érezték magukat attól, hogy gyermekáldásban részesülhettek. És valamivel később pedig kétszeres szülők lettek. Hálával gondoltak mindig az élet felé, hogy amiben együtt léteztek mind megadatott számukra. Heily leült a hűvös padra, s a jelen megrepedt körülötte, és az emlékek lassan előcsorogtak, mint a fény az ágak között. Felidéződött benne, ahogy az elején rohantak ide egymás karjába. Ez a pad számukra egy amolyan időutazás, volt. Ahol nem számított sem az idő, sem a hely.  Ahol az érintésük talán mindig egy kicsit túl sok volt a külvilágnak. Hiszen egymásba gabalyodva, mint friss párként ültek itt sokszor. Emlékezett arra, hogy mennyit nevettek itt. Papírba csomagolt gyorsételt ettek, és azt hitték, nincs romantikusabb annál, mint együtt lopni itt a perceket. Kávéztak, összebújtak, s Ron mindig közelebb húzta magához, mintha attól félne, hogy egyszer elveszíti a felesége szerelmét. Heily szíve pedig csordultig tele volt. Hiszen minden mire vágyott, a jó isten megadta nekik. Határtalannak érezte a szerelmét férje iránt. Minden reggel már az ebédidőre várt, hiszen ilyenkor, mint nő vágyakozhatott utána. Azonban a teendők között ez a kötődés csillapodott. Hiszen két kicsi felé osztódott ébersége és a napi feladatok elterelték figyelmét. Aztán a pad körül is lassan megváltoztak az idők. A találkozások ritkultak. A boldog órák rövidültek. Ron munkahelye egyre többet kívánt el belőle. És a vágyakozás az időn kívüli szigetre is kezdett feledésbe merülni. Hiszen az ember változik. És az élet körülményeihez képes hozzá formálódni. Megtanul kizárni, megtanul elvárások nélkül élni. S végül sajnos kapcsolatban is tud magányossá válni. De Heily ennek sosem adott teret. A rohanás, a belső késztetés mindig kéznél volt, ami elnyomta önmaga szükségleteit. És mi másban találhatott békét, mint gyermekei létezésében. A szeretetben, amit irántuk érzett. És azok az érzelmek melyek eltelítették általuk.  

Ronnal mind a ketten egyre kimerültebbek lettek. Az a fajta fáradtság ült rajtuk, ami némán költözik be és egyre inkább eltompít. Ezek a lopott pillanatok maradtak az utolsó közös lélegzetvételeik. Talán ezért fájt annyira az elején, amikor a férje egyre többször mondta le őket. Mindig a munka, és amely mindig érthető volt. És ő mindig meg is értette. Egészen addig a napig, amikor csak kiugrott bevásárolni ebédidőben, hogy ne kelljen az időt ezzel elhúznia a hazafelé vezető úton. És így nem is a megszokott boltot vette célba. Egy közelebbi közértbe sietett amikor átszaladt a zebrán. És szembe találta magát egy étterem ablakával, ahol meglátta Ront egy nővel, mint egy kirakatba egy kellemes idő eltöltésben. Nem kellett közelebb mennie, ahhoz, hogy lássa mi történik. A teste rezdülése is tudta, hogy ez nem egy munka megbeszélésből adódó helyzet. Azóta a világa belül omladozik. Igyekezete tökéletesen fedi a látványát annak, ami benne zajlik. A minden napos rutin teljesen tökéletesen működött. Reggelente felkelt. Ellátta a gyerekeket. Dolgozott. Mosolygott. És közben minden nap újra összerakta magát, hogy egyben maradjon arra az időszakra, amit otthon együtt töltöttek el. A gyermekek felé, sem csepegtetett ebből a fájdalomból, mégis biztos volt benne, érzik rajta a változást. Hiszen mindene ez a férfi volt. Már az első pillanatban tudta. Az a fajta felismerés volt, amit örök életnek remélt. Most, ahogy a padon ült, egyszerre zúdult rá minden. A régi boldogság emléke és a jelen fájdalma. A torkában ott lüktetett az a félelem, amit már nem tudott visszanyelni. És akkor meglátta őt. A férje közeledett. Hiszen ő kérte, hogy mielőtt megkezdődne a munkanap találkozzanak itt pár percre. Tudta érezte, hogy nem lesz kellemes beszélgetés, és félt. Félt attól mit fog hallani. Hogyan fogja körbe ölelni azt az érzést, ami majd rá telepszik. Hogy milyen szavakkal és fogalmazással él majd felé. Hiszen már nem álltak annyira közel egymáshoz. Vajon kíméletes lesz?  A könnyei azonnal kiszöktek. Nézte az arcát, kereste azt a férfit, aki valaha sietett hozzá, aki úgy nézett rá, mintha ő lenne az otthona. De csak egy idegen ismerőst látott felé közeledni. Mire a férfi odaért, a könnyei már végig folytak az arcán. A férfi leült mellé. Először nem is ért hozzá, mintha csak félne. Csendben ültek a padon, ami olykor egyben tartotta őket. A férje egy hatalmas sóhajjal felé fordult és kezét az övére tette, s némán egymás szemében keresték a választ a kimondatlan kérdésekre. Végül, Heily párás leheletén keresztül, megtörte a csendet, szinte könyörület nélkül őszintén, csak ennyit mondott.

– Ne aggódj. Azt hiszem már régóta érlelem magamban ennek a helyzetnek az eljövetelét és talán már el is fogadtam.

– Sajnálom! – mély őszinteséggel folytatta – Heily túl későn vettem észre, hogy közben mit veszítek.

– Tudom. És hiszek neked. Bár néha azt gondolom már nem is ismerlek.

– Ugyan, tőled jobban senki sem ismer édes.

Édes. régen mindig így szólította. A saját nevét akkor használta mikor már messze kezdte érezni magához. Talán észre sem vette, de Heilynak minden apró változás feltűnt. Mind ami kettőjük közé furakodott, és ezek nem fogytak, hanem inkább csak gyűltek. Nem is válaszolt azonnal. Tudta, hogy most először nem magyarázkodik. És talán most először érti meg, valóban a veszteség súlyát.

– Bár így lenne Ron! – ejtette ki kissé elcsukló hangon.

Abban a pillanatban Ron közelebb ült hozzá oldalról átölelte, és vigasztalóan simogatta karját. Miközben arcát felesége hajába fúrta talán egy utolsó mély lélegzetért, amit még innen lophat.

– Tudom, hogy elszúrtam! Annyira egy egoista barom vagyok. Csak magamra gondoltam. És őszintén mondom, hogy megérdemlem azt a fájdalmat, amit kimérsz rám. Mert amikor bele gondoltam, hogy te mit élhetsz meg… Heily én a francba, én nem gondoltam át!

– Látod ez itt a baj. Hogy sajnos megfeledkeztél arról, hogy jóban és rosszban. És tudom, hogy hibáztam én is. Tettem én is ezért, és főként azt, hogy kimondatlanul hagytam bennünk munkálkodni a távolság erejét. Azt hittem, ha elég türelmes vagyok, majd visszatalálunk. Ha nem kérdezek, nem feszítek, nem kérek… akkor egyszer csak újra meglátsz.

Nem vádaskodni akart, inkább csak fáradt volt. Az a fajta fáradtság, amely mögött már nem a harag a domináns, inkább csak a belátás.

– Féltem – tette hozzá egy kis szünet után. – Féltem kimondani, hogy hiányzol, mert attól féltem, kiderülne már nem lenne ugyanolyan. Féltem attól is, hogy ha beszélni kezdünk, akkor olyasmikre derül fény, amiket nem tudunk többé visszazárni.

Ron szorosabban tartotta. Nem tiltakozott, és nem akarta félbe szakítani. Talán most először nem próbálta meg kijavítani, megmagyarázni, megoldani.

– Én nem akartam elmenni mellőled – szólalt meg végül. – Csak… eltévedtem. És közben elhitettem magammal, hogy még mindig ugyanott vagyok.

Heily lassan kihúzódott az öleléséből. Csak annyira, hogy szembe tudjon vele nézni. Kereste az arcán azt az ismerős vonást, azt a régi tekintetet. Valamit megtalált belőle, de sajnos már nem eleget.

– Tudod, mi a legfájdalmasabb? – kérdezte csendesen. – Hogy én végig itt voltam. Ugyanazon a helyen. Ugyanazzal az akarattal. És mégis egyedül maradtam benne.

Ron lehajtotta a fejét. A pad halkan megnyikordult alattuk, mintha ő is reagálna a kimondott szavak súlyára.

– Nem azt várom tőled, hogy jóvá tedd – folytatta Heily. – Csak azt, hogy lásd. Hogy tudd, mi történt velünk. Mert amíg nem nevezzük nevén, addig mindig csak újra és újra beletépünk egymásba.

Csend ereszkedett közéjük. Nem volt feszültség, csupán olyan csend, amelyben nincs mit mondani. Ron megszólalt volna, de végül csak kifújta a levegőt. Mintha most először engedné meg magának, hogy ne legyen erős.

– Szeretlek. – mondta ki halkan.

Heily bólintott.

– Tudom. És talán ez az egyetlen, amit soha nem fogok megkérdőjelezni. De a szeretet néha nem elég ahhoz, hogy együtt maradjunk. Néha csak ahhoz elég, hogy el tudjuk engedni egymást békével.

Ron szeme is megtelt könnyel, és egy pillanatra elveszítette azt a tartást, amit mindig magára kényszerített. Nem szólt. Nem próbálta visszahúzni. Csak nézte Heilyt, s várta a folytatást. Heily mély levegőt vett. Nem menekült el az érzései elől.

– Szükségem van… – szólalt meg végül halkan, elcsuklott hangon – Csak azt akarom mondani, hogy most nem tudom tovább vinni ugyanígy. Elfáradtam. És ahhoz, hogy ne veszítsem el végleg önmagam, időre van szükségem.

– Időre? – kérdezte Ron rekedten.

– Igen – bólintott Heily. – Időre. Hogy újra meghalljam a saját hangomat. Hogy eldöntsem, mit jelent még számomra a mi történetünk. És hogy képes vagyok-e úgy visszajönni, hogy közben nem tűnők el megint.

Ron lassan bólintott. Nem akart görcsösen kapaszkodni, hiszen tudta, sajnos minden tettnek ára van.

– Várni fogok, amíg csak kell. – mondta ki fájdalommal telten csendesen.

Heily ránézett, s látta a férje tekintetében ott volt minden, a múlt, a fájdalom, a szeretet és az a halvány, alig észrevehető bizonytalanság, amit még nem volt kész elengedni. Megsimogatta Ron arcát, de nem végleges búcsúként, csak úgy, ahogy az ember egy hosszú beszélgetés után, amikor tudja, hogy még nincs minden kimondva. S a pad ott maradt végül üresen, magányosan, miután magába szívta a kimondott és kimondatlan szavakat. Az érintések melegét, a könnyeik páráját, az időt, ami ott olykor megállt körülöttük. Várt csendesen. És ha egyszer visszatérnek, külön vagy együtt, tudni fogja, mit őrizzen meg végleg belőlük.

Mert vannak olyan történetek, amelyek nem érnek örökre véget, csupán megtanítanak elfogadni.

Mielőtt éjfélt üt az óra

A stúdió folyosóján a fény mindig ugyanúgy tört meg a padlón. Hidegen, élesen, mintha nem lenne köze az időhöz. Emma sokszor gondolta már, hogy itt sosem múlik el egy nap igazán, csak egymás nyakára csúsznak a határidők, a megjelenések, a szereplések, mint például a tévéadások, és a sajtó sosem csak 5 percet kér az ember életéből.

A fülest a fülébe illesztette, zsigeri reflexből. A mozdulat annyira belé ivódott a mozdulataiba, hogy néha már otthon, a tükör előtt is ugyanígy nyúlt a hajához. A tablet kijelzőjén futott a műsor menete, kérdések, válaszlehetőségek, a jótékonykodásról, kampányokról, és egy leheletnyi diszkrét kérdés a magánéletről. Szilveszter. Az év utolsó napja. Ugyanaz, mint bármelyik másik. Reggeltől estig betáblázott beosztás. És azon felül is élére állított rendszer minden áldott nap a hét hat napján.

– Két és fél perc – szólt a rendező.

A férfi mellette állt. Nem kellett ránéznie sem, hogy tudja feszült. Ilyenkor mindig ugyanaz történik. Az ujjai megfeszülnek, a válla kissé erőteljes magatartásba vált, mintha már most cipelné a következő órák terhét. Tom Hale, a Viren Systems alapítója volt, akit imádott a sajtó. A megjelenése, a kiállása, a sármja, és az a tekintet, amely amolyan férfi Mona Lisaként tekintett át sokszor csak a fejek felett. Talán ez volt az ő imázsa, a megközelíthetetlen, az állandó hideg tekintet mögé szorult érző lélek, amit az alapítványa is érzékeltetett. S Emma munkája volt, hogy ez a látszat így is maradjon.

– Hol van az új grafika? – kérdezte anélkül, hogy ránézett volna.

– Feltöltöttem. Két perccel ezelőtt – válaszolta Emma.

– Nem látom.

– Mert a régi mappát nézed.

A férfi felé fordult. A tekintete gyors volt és éles.

– Ne most szórakozz velem! Tudod, milyen fontos ez az adás. Tényeket Emma! Mindig csak a tényeket! – horkantott fel bosszúsan.

Emma bólintott. Mint mindig ezúttal is magában tartotta a gondolatait. Ez volt a legkönnyebb válasz. Hiszen neki nem dolga a véleményét megosztani a főnökével, és igazából idejük sem sok volt, ami ne a munkáról szólt volna. Így minden körülmény Tomról szól. De legbelül valami megbillent Emmában, s jó pár hónapja már ennek. Már a lelkesedése is alább hagyott. Az él a néhai válaszaiba is be-be költözött. Valami kielégítetlen éhség érzete volt a szabadság felé. Bár a szakmáját imádta. Mégis a második munkahelye volt és az egész életét kérte cserébe ez a történet, amelyet nap mint nap megélt. A fáradság visszahúzta a lendület menetelését. És olykor-olykor előfordult már, hogy nem kezelte jól a helyzetet. Mindig hidegvérrel koncentrált a feladataira, de itt valami kezdett megcsúszni. Elindult vele egy lavina, ami magára borította néha az érzelmi kavalkádját. Amiből bizony akadt bőven…

A telefonja rezgett. Egy üzenet. Aztán még egy. És még egy. Sorban érkeztek.

Szilveszter van!
Emma, gyere már! Hagyd már azt a beképzelt hólyagot!
Nem kezdünk nélküled.

Felnézett a falon futó órára. Este fél kilenc. Az év utolsó órái. A férfi már a kamerák felé indult, miközben igazgatta ingjén a gombokat, és szikrázó szemekkel még odavetette:

– A fülesen maradj végig velem! Ahogy szoktuk, és ezúttal is hibamentesség legyen a cél.

Ez az a pillanat amikor az arc rándulása elárulta, hogy betelt a pohár, sőt mi több túlcsordult már az arroganciától. Emma levette a fülest. Kikapcsolta. A keze ugyan remegett, de inkább a hirtelen felszökő adrenalintól mintsem a félelemtől. Letette a pult szélére, mintha csak pihenni hagyná. A noteszét egy laza mozdulattal becsukta, a laptopot szintén kikapcsolta. Egy elégtétel mára magának. Mert az érzés, ami testébe uralkodott, nem volt más, mint a magabiztosság. Teljes mértékben biztos volt abban, amit tesz. Egy percig sem volt benne kétség, hogy itt hagy mindent és lelép.

Megfordult, és elindult kifelé.

Tom csak annyit hallott a fülén, hogy megszűnt a vonal vége. Egy pillanatra lesütötte a szemét, és tüzet okádva nyílt fel újra.

– Egy perc és kezdünk. – szólt a rendező.

És megindult egy szemközti alsó képernyőn 60-tól a visszaszámlálás. Tom érezte, hogy valami nincs így rendben. Pillanatra kitekintett, Emmának hűlt helye sem volt. És általában ilyenkor mindig szemkontaktust felvéve jelezte, hogy minden rendben zajlik. Ránézett a műsorvezető nőre, aki kecsesen ült a székében. Felpillantott Tomra, és közben rendezgette a műsort vezető kérdéseket melyeket maga elé tett az asztalra.

– Akkor kezdjünk. – ahogy kimondta már szólt is a tévéműsor zenéje.

Az adás élő volt, de előre megkapott kérdés sorozatok alapján haladtak. Jótékonykodás. Emberi történetek. A cég következő év infrastruktúrái vázlatokban, már ami a tévénézőket érdekelheti.  A kérdések egyszerűen hangzottak el, mégis nehéznek ítélte a válaszok teljesítését, hiszen a fülében csend volt. Nem jött a megszokott, nyugodt női hang. Nem jött az irányítás, a segítség. Aztán kapott egy érdekes kérdést, ami valahogy nem is így szerepelt a felkészítések alatt.

– És mondja Tom, minek tudható be, hogy ennyire a szívén viseli a jótékonykodást?

Éles kérdés, amire senki sem tudja igazán rajta kívül a választ. És pont ezért volt Emmára szüksége. Soha semmilyen körülmények között nem kérdezett rá, és sohasem volt Tom magánéletével indiszkrét. Bár egyértelmű volt, hogy némileg sejthette, hogy tartózkodásának e téma felől biztos nyomós oka van.

– Meggyőződésem, hogy aki megteheti, és én ebbe a körbe tartozom, annak felelőssége visszaadni abból, amije van. A jótékonykodás számomra nem gesztus, hanem tudatos döntés. Hiszek abban, hogy ezzel nemcsak a közösségnek teszek jót, hanem egy belső egyensúlyt is teremt. És igen – teszi hozzá egy halvány mosollyal – így valóban nyugodtabban alszom. – tekintetét újra kifelé fordítja, ahol ismét nem találja akit keres.

Amikor kilépett a stúdióból, első dolga volt keresni Emmát. A fülest meglátta. A laptopot. A noteszt. Azonban sem a kabátja, sem ő nem volt sehol.  Azonnal tárcsázni kezdte.

– Hol a fenében vagy? – kérdezte, amikor végre felvette.

– Elegem van! – tört ki belőle a nő hangja. – Elegem van abból, hogy nekem soha nincs ünnepnap. Hétvége. Egyetlen nap, ami rólam szólna. Hogy egy kicsit…

– Emma…

– Ne! – vágott közbe. – Tudod, mi a legrosszabb? Hogy mindezt te olyan rohadtul természetesnek veszed. Minden lépésem magad köré építettél. Lassan a szokásaim is mind a tiéd. Anélkül, hogy tudnád én mit is szeretek kezdeni az életemmel, te teljes egészében rendezkedtél vele. A lakás amit felajánlottál is milyen csoda, hogy pont tőled van két saroknyira…

– Hol vagy? – kérdezte halkan újra próbálkozva Tom.

– Nem érdekel! – felelte Emma. – Már tovább nem dolgozom. Így nem kell neked feleljek a kérdéseidre, sem. És nem is rendelkezel ma már velem.

A férfi közben kihangosítva ránézett a telefonjára. A térképre. A helymeghatározással megtalálta a pontot.

– Bajba kerülsz, ha most le kell innen lépjek!

– Akkor kerüljek! Nem is érdekel! Te olyan arrogáns vagy, hogy azt el nem tudom mondani. Néha azt hiszem, hogy a pokolban nőttél fel mert pont annyi kellem szorult beléd. Már lassan egy éve dolgozom veled, és azt sem tudom ki is vagy. Tudom nem dolgom ezzel foglalkozni, de rohadtul unom, hogy mindent még körülöttem is kontrollálsz. Nem járhatok tömegközlekedéssel nem röhej, mondd? Képzeld taxit fogtam és így jöttem el. És tudod milyen állati jól érzem most magam? Próbáld ki te is milyen nélkülem! Boldogságos új évet főni! – mondta Emma, és bontotta a hívást.

A város lüktetett. Nevetés, fények, pezsgőspoharak. Emma mesélt, gesztikulált, dühösen, felszabadultan. A barátnője figyelte, de látta a harag mögött valami más van.

– Csak azt akartam – mondta Emma csendesebben – hogy egyszer valaki megkérdezze, mit szeretnék. Hogy szükségem van e pár óra pihenésre. Vagy bármi egyébre. A lakás ahol lakom s az övé, érted? Az egész életem bekebelezte észrevétlenül. Utálom!

– Emma!

A hang ami mögötte dörmögött, ismerős volt, mély, de egy sokkal kellemesebb hangzással, mint eddig valaha hallotta. Hirtelen megfordult.

– Nem tudod ki vagyok? Nem ismersz? Én nem ismerlek? Ez a baj Emma? Tudni szeretnéd miért vagyok olyan amilyen? Szeretnéd, hogy meséljek neked? Akarod tudni miért van a lakás két saroknyira? Hát jó, legyen! Azért van közel, mert nem bírom elviselni, hogy messze legyél. Az ünnepeket azért vállalom túl, mert így legalább együtt vagyunk. És a vasárnapok… azok irdatlanul kibírhatatlanok. Egész nap azt várom, hogy hétfő legyen. Hogy beszállj mellém az autóba. És igen, ha busszal járnál be vagy tudom is én mivel sokkal több idő mire meglátom azt a kis durcás erőltetett mosolyod.

Emma hallgatott. Tom pedig közelebb lépett és zavarában zsebre tette a kezeit.

– Nem vagyok jó ebben Emma. – folytatta a férfi. – Nem tudom, hogy kell közeledni. Soha sem volt rá példa az életemben. Az apám… maradjunk annyiban, hogy a nőkre tekintve nem is nevezhető férfinak, inkább egy senkinek. Egy nő volt az életemben akihez ragaszkodtam, ő az édesanyám volt. És mióta eltávozott számomra nincs elgyengülés. De amikor megláttam, hogy mindent otthagyva leléptél koncentrálni sem tudtam, úgy megrémültem. Emma nem akarok nélküled egy napot se.

Zsebéből a kezeit kivéve nyúlt finoman érintve a nő karját.

– Emma! És az, hogy dühös vagy ennek csak örülök. Ez azt jelenti többet akarsz, mint ami most van. Kérlek mondj valamit!

– Tom én… – lesüti mélyen a tekintetét. És közben felemeli kezét, hogy megfogja a férfi karját. – Én nagyon haragszom most rád. Kibillentettél a napokban, sőt az utóbbi hetekben a megszokott kerékvágásomból. És igen magam sem tudom, mit is akarok. De ami a napokban volt az semmiképen sem.

– Igen. Megértelek. Bocsánatot kérek minden bunkó viselkedésemért! Egyszerűen könnyebb volt úgy mint…

– Mint, hogy Tom? – vág közbe Emma.

– Mint, hogy közelebb engedjelek magamhoz. Túlságosan akartam már. És túl sokszor vette el a fókuszom sok fontos dologról. De az előbb kihúztad alólam a talajt Emma. Soha ilyen pokolian nem éreztem magam.

Közelebb lépett a nőhöz és kereste tekintetében a viszonzás néma játékát.

– Ne utálj Kérlek Emma!

– Cseszd meg Tom! Nem tudlak utálni! – fájdalmas mosoly fut végig az arcán. Lágy tekintetét a férfi szúrós szemébe vési.

A tér hirtelen hangos lett.

– Tíz…

– Kilenc…

Emma szíve hevesen vert.

– Nyolc…

– Hét…

– Hat…

A férfi közelebb lépett. Mutatóujjával lágyan megemeli Emma állát, s a köztük lévő ürességet lopva egyre közelebb hajol.

– Öt…

– Négy…

Másik kezével a derekát szorosan magához húzza.

– Három…

– Kettő…

– Egy…

És amikor az ég felrobbant, megcsókolta őt. Először lágy sóhajokkal érintette ajkát majd amikor érezte, hogy viszonzást kap egyre mohóbban akarta őt magának.

Mintha az egész év ezért a pillanatért létezett volna. Mintha minden utóbbiakban felhatalmasodott kínjuk most engedne fel.

– Boldog új évet Emma! S ha elfelejtettem volna, nincs több szabad vasárnap!

Ezt kimondva ölelte újra át, és húzta magához amilyen szorosan csak tudta őt, miközben a hajának nektárjából mélyeket szippantott.

– Boldog új évet Tom! Éppen sikerült megnyugodjak…. – neveti el magát – De azt hiszem nem bánom, ha így a tiéd lesz.