Lélekdokim – amikor a vallomás megszületik

 

Ez a hónap, ami valahogy mindig többet mond nekem, mint a naptárban elfoglalt helye. Október…
A némaság, az elengedés és az újrakezdés ideje. A fények tompábbak, de az érzések élesebbek lesznek.
És talán mindenki ismeri azt – amikor az ember érzi, hogy valami lezárul, de még nem tudja, mi nyílik meg helyette.

A Lélekdokim története is egy ilyen októberből indult. Abból a levegőből, ami egyszerre hűvös, mégis olyan megnyugtatóan hat.
Ahol a múlt és a jelen összeér, és a lélek halk szavát már nem lehet lenyelni, nem lehet elnyomni.

Nem siettem. Az írás sosem volt nálam rohanós. Inkább vallomás szerű – magamnak, az életnek, és talán azoknak is, akik hasonló érzéseket hordoznak magukban.

Amikor leültem, és leírtam az első mondatokat, még nem sejtettem, mennyit fog ez a történet visszatükrözni belőlem.
Amikor valami amit alkotsz vagy átélsz, hirtelen visszanéz rád, és megmutatja, ki is vagy valójában.
Nekem ez volt a Lélekdokim.

A történet felénél született meg a neve, és vele együtt egy felismerés is.
A semmiből jött késztetésből fakadó írás eredménye az én igazi lélekdokim.
És abban a pillanatban értettem meg, hogy bár a történet fiktív, minden sora mögött valós érzések élnek, egy megálmodott világon keresztül.
Azok az érzések, amiket mindenki valamikor élete során átél: félelem, vágy, hit, gyógyulás, remény.
Az a furcsa keverék, ami egyszerre fáj és éltet. Ez a furcsa ízű ambivalens érzés.

A felismerés a némaságban született meg, de a lelkemben eget rengető volt.
Mintha két világ létezett volna bennem – a valóság és a fikció –, és hirtelen egy ponton összeértek.
Onnantól a történet már nemcsak az enyém volt, hanem mindazé, aki valaha próbálta megérteni önmagát a saját ellentmondásaiban. Aki kellő bátorsággal megindul a rég bezárt ajtókat feltépni és szembenézni mindazzal amit mögé rejtett a múltban.

Ahogy újraolvastam a fejezeteit, minden alkalommal más arcát mutatta.
Néha fájt, néha felszabadított. De mindig valamire tanított.
És valahol a sorok között megszületett egy vallomás:
nem lehet gyógyítani azt, amit elfojtunk, csak amit be merünk vallani magunknak.

A Lélekdokim számomra már nem csupán egy könyv.
Sokkal inkább egy tükör, ami megmutatta, hogy a legmélyebb csendben is ott lüktet a torokban az élet.

Október minden évben erre emlékeztet:
hogy a lezárás valójában nem a vég, hanem az új kezdet első hangjegyének leütése.

És ha most ezt olvasod, talán nem véletlenül teszed.
Mert mindannyiunkban ott szunnyad egy történet, ami csak arra vár, hogy megszülethessen.
Egy vallomás, ami már régóta bennünk él, és talán pont most jött el az ideje, hogy kimondjuk.

Mert néha a legnagyobb vallomás az, ha végre meghalljuk a saját hangunkat.

Hiszem, hogy mindenkinek megvan a saját lélekdokija, nekem ezt az írás mutatta meg.
Az önvallomásom az írással kezdődött, és most, hogy a könyv már a kezetekben él tovább, a történet folytatódik.

Ha kíváncsi vagy, hogyan íródott meg ez a csendből született vallomás,
tekintsd meg a Vallomás sorozatot –
mert lehet, hogy benne Te is magadra ismersz egy kicsit.

(Instagramon, Facebookon és TikTokon)