Kezdetben

Ki gondolta volna,
hogy valamikor csókollak majd kart kar öltve, összebújva.
S mikor épp csak elmentél tőlem,
máris érzem, hogy elég volt hiányodból bőven.

Szeretem ahogy ölelsz és szeretgetsz,
szeretem, hogy tudod, hogy a szomorúságomból ezzel megmenthetsz.
Egyszerre lettél mentsvár és a boldogság,
és ha valaki azt állítaná h nem élvezem az hazugság.

Boldoggá teszel,
hogy rólam soha meg nem feledkezel.
Bárhol jársz mindig Veled vagyok,
hisz a gondolatodban élek mert ezt akarod.

Nem bárom, sőt inkább kívánom.
Hogy egy nap én is azt mondhassam: igen őt imádom.
S napról napra boldogabbak legyünk,
egymás szívébe örökre vésve legyen nevünk.

Csillag és Fénye

Esténként mikor megpihensz puha ágyadban,
és merengsz belemerülve vágyaidban.
Nézz fel az égre!
És gondolj velem együtt valami szépre.

Tudnod kell! Akkor én is azt nézem,
s a csillagfénnyel elküldöm egy részem.
Hold töltötte éjjel repül hozzád a sugallat,
hogy ki téged szeret látni akarja a mosolyodat.

Van egy út amin minden este eljutok hozzád,
és a rohanó világtól elzárkózva ölellek át.
Csak minden este kérlek nézz fel az égre,
s tudni fogod sohasem lesz vége.

Mert lehetetlen, hogy többé ne ölelj szorosan át.
Hisz fénye nélkül a csillag sem rejt csodát.
Így vagyunk mi mint Csillag és Fénye
e végtelen szeretet világ tükrébe.

Ördögi játék

Valami lakozik bennem,
mi szörnyeteggé teszi lelkem.
Valami ördögi sikoly ég,
valami tüzet csihol szívem legmélyén.

Ördögi játék ami kielégít,
úgy érzem egy kereszt most megsemmisít.
Ha tehetném talán elűzném,
de élvezem hát miért tenném?

Mogorva kép amit a tükörbe látok,
de mégsem látom elesettnek a világot.
Fenn hangosan a kárörvendtől nevetnék,
állnék a Föld sarkán, s ha dőlne senkit meg nem mentenék.

Egy angyal néz le rám és jóságra int.
De szemem szárnyára mérget hint.
Törött szárnyal zuhan a magasból,
véres a szeme a fájdalomtól.

De nem segítek szegény életén.
Ő miért nem segített még nem borult el elmém?
Tekintetem megragad szenvedésén,
s nem változtatok szörnyű életén.

Halj! Halj meg! Mit hittél?
Itt hagylak a holtak szigetén.
Könnybe borul a világ körülöttem,
nem akarom elhinni hogy ezt én tettem.

Kérlek bocsáss meg Istenem!
Bocsásd meg tettem! Add vissza szegény lelkem!
S ahogy e mondatok felszállnak a magasba,
érzem valamit megöltem magamban.

Elűztem egy gonosz létet,
s vele együtt egy jámbor lelket.
Ó meghalok! Nem bírom elviselni,
hogy nem akartam segíteni.

Félre söpröm ázott tollát,
megpillantom sötét haját.
Félve hajolok sűrű zuhataga mögé.
Ne! Kérlek ne! Az arcod! A sajátomé?!

Október
A menekülés jelképe vagy nekem.
A zavar, a fogság képzeletben.
Ármány hava szoros keretben.
Szorító menekülés betegségben.
 
Szép vagy de egy mókus kerék.
Minden évben gyűjtött rossz emlék.
Sajnálom akár bocsánatot is kérnék,
ha végre szépségedre is lelhetnék.
 
Torz vagy, és szomorú a képed.
A félelmeim mindig felidézed.
Mindig újra, és újra megkérded.
Akarom e élteti még torz léted?
 
Menekülnék a természetes gyönyörödbe.
Írnék is a föld színbe öltöztetett leveledbe.
Üzennék is, hogy ha a bátorság ide jönne,
nem rohannék előled tovább menekülve.
 
 
Álmos ábránd
Kinyílnak fáradt pilláim,
feltűnik a még homályba borult világ.
Kitárt karokkal,
burkolózok a mélybe tovább.
 
Testem nem mozdul,
mintha valamit várna.
Oly édes álom.
Bárcsak udvarába zárt volna!
 
Óvatosan fordulok a forróságba,
kezem a hűvös világ felé tartva.
Nem adom e jó létet.
Suttogom halkan.
 
Lehajtom fejem a puha ágyra.
S Úgy kívánom a csendet.
Had halljam, had halljam még
a nesztelenséget!
 
Kielégítő ez az érzés.
Nyugodt gondolat járja be a homályt.
Ne keltsen fel senki!
Fel akarom fedezni újra az álomföld házát.
 
Az emberi lét fél életét,
nyugodt, zuhant állapotban tölti.
Én most!
Most szeretnék még a holnaptól rabolni, és még zuhanni!
 
S közben félve nyújtom ki a lábam,
indulásra készen.
Bágyadt lett lelkem,
hisz visszahúz a szívem.
 
 
Gyógyultan….❤️
Van, hogy az ember félelme akkora úr a saját Döntései felett,
hogy észre sem veszi, de akár éveken keresztül ő vezet.
Majd egy nap angyali hangon jön a sugallat,
eddigi életed csupán arról szólt, hogy egy hatalmasabb erő rabja vagy.
 
Hálás vagyok, hogy felnyílt a szemem,
hálás vagyok azoknak akik ehhez hozzá segítettek engem.
Hálás vagyok, hogy egy még hatalmasabb erő elűzte a félelmemet.
Mert nincs nagyobb, és tisztább dolog mint a szeretet.
 
Hiszen magába foglalja mind azt ami az életünkbe fontos.
Általa hiszünk, bízunk, vágyakozunk, cselekedetünk hasznos.
Általa leszünk azok, akiknek ide születtünk.
S általa születik meg bennünk a hála érzése mind azért a sok jóért amit útközben a hitünkért cserébe nyertünk……
 
 
Tudatra ébredés
Begubózó báb voltam tegnapig.
Ma átalakul a szívem, s lelkem egészen holnapig.
Szunnyadó szirmon megpihenek leheletnyit,
még le vetem régi ruhám darabjait.
 
Átalakul minden sejtem egészen velejéig.
Régi emlékek mit hordoztam sok-sok esztendőkig.
Megszépül ruhám szárnyalva repked.
Dermedt kezem is közben fel-fel enged.
 
Földöntúli káprázatos metamorfózis
Hálám, és áhítatom univerzális.
Világ rengető bennem a csodálat,
hogy megtörtént velem e varázslat.
 
Tisztaság, és fényesség bújik meg bennem.
A múltat mint üveggolyót tartom tenyeremben.
Átlátszó már az út mi ide vezetett.
Köszönöm istenem, hogy megadtad ehhez hitemet.
 
Elvesztem közben ezerszer az úton.
Fájdalmam vártam, hogy végleg elmúljon.
Míg rám nem tört a fény, és a tudat.
Amitől pontosabb irányt semmi sem mutat.
 
Itt állok a tükörben magamat kémlelem.
Boldogság vár rám ebben az új életben.
Mert ma már tudom az út mely ide hozott
Egy igazán új lehetőséget adott.
 
 
Álmodom
Zúg a szél oly lágyan érint,
s a fülembe dúdol egy altatót.
Álmos lombok árnyékában pihenek meg,
s magamra húzom mint egy takarót.
 
Fekszem némán félig elszenderülve,
és nézem a fénytől ragyogó csillagot mely magában oly szürke is lenne.
Fáradt szemem is lecsukódik már lassan,
féltő ágak tekerednek körém mint a meleg paplan.
 
Majd végtelen fehérség omlik elém,
ölembe ugrál sok ártatlan kis bárány.
S tündököl az ég is,
mint márványon a szivárvány.
 
Alszom csendesen testem pihen,
nyugodtság önti el lelkem.
Mélyen szuszogok,
és hangosan lélegzem.
 
Majd a mozdulatlan csendet egy sóhaj töri meg,
álmodom, hogy az ág mégsem oly hideg.
Álmodom, hogy az árnyékot csak kezed veti rám,
ahogy átölelnél s erősen magadhoz szorítanál.
 
 
Félelem
Van egy nagy félelmem mely árnyékként követ.
Egy nagyobb lélegzés után szorosabbra húzza az övet.
Napsütésben sötétséget játszik.
Álmomban fájdalomként látszik.
 
Velem van s él, lelkemben oly régóta hordozom.
Megül csendben, jót szórakozik kínomon.
Fekszik falon, padlón, ablakon.
A felkelő nap sem látszik a hajnalon.
 
Kiűzném de velem jött, velem él, mert velem született.
Földre jöttemkor nekem adták, rám ruházták, mint egy képletet.
Tanuljak meg boldogságban élni, s mindenben a jót remélni.
 
Feladatok tömkelege rajzolódik elém.
S mikor egy lépést is lépnék csendben teszi magát mellém.
Azt hiszem jó döntést hoztam.
Később veszem csak észre, hogy közben a kezét fogtam.
Átlátszó a lelkem neki.
A fejembe mint a cölöpöt mélyre veri.
 
Üdvözlégy még a javamat szolgálod.
De sajnos fájdalmasra fested a világot.
Nincs szivárvány, a paletta is megromlott.
Össze kevered a színeket, hogy a szürke legyen a megszokott.
Mert téged ez éltet a bánatom.
Mindig ágyú lyuk ékeskedjen váramon.
 
Akartalak legyőzni, hogy meneküljek tőled.
Nekem nem otthonom a kietlen völgyed.
Tudom, hogy tanulnom kell téged.
A szeretet tönkre tesz ettől lesz véged.
Szeretek én mindenkit, a családom.
Szeretnem kéne önmagam is, és hagyni lelkem legyen a királyom.
 
Súgnak rejtett jeleket, mellyel könnyebb lenne.
Talán ettől a kapcsolatom veled tönkre menne.
De te oly erős vagy, és én védtelen.
Egyedül vagyok egy kárhozott szigeten.
Nem érti senki mit érzek.
Pedig állandóan nyílt sebként vérzek.
 
Akarom, hogy eltűnj végre innen.
Akarom, hogy szabadként szerethessek mindent.
Akarom, hogy erősebb legyen a lelkem a feladattól.
Hogy ne kelljen éljek a mardosó bűntudattól.
Mert tudom, hogy te több teret kapsz mint kéne.
A szívemben lévők terhére.
 
Egy nap bölcs leszek én érzem.
Csak a fogságod elveszi addig a létem.
Lehet így egyedül leszek, s magányban élek.
Mert nem találom a kulcsot, és nap mint nap éltetlek mert kimondom, hogy Félek.
 
 
Remény
Eső függöny mögé nézek.
Kémlelem a messzeséget.
Hol tegnap még fény fürdő volt,
oda ma az ősz felhőt rajzolt.
 
Merengek, magamban zengek.
Átadom magam a csendnek.
Lelkem magam elé terítem.
Pihenni hagyom, így segítem.
 
A múlt takarója finoman karolja.
Régi zenét fülébe lágyan dúdolja.
A holnapra fejét óvatosan biggyeszti.
Álomba merülve a jövőt megfesti.
 
Én csak kémlelem tudatom hallgat.
Nem hallom a hangom hogy jajgat.
Ez a perc mely oly ritka érték.
Nincs ehhez fogható mérték.
 
Csend és béke szállt meg.
Nincs jó és rossz vitatott mérleg.
Csak némaság és harmónia.
Mint örök lét, s egy cseppnyi ambrózia.
 
Halk morajlás zavarja meg az idilli képet.
Fáradt lelkem lassan meg-meg ébred.
Látom ahogy vonszolva magát nyújtózik.
Egy leheletnyit még a pillanatba mártózik.
 
Újra ölembe ül, és már hallom a létet.
Fejemben az örökös kattogó gépet.
S én csak óvatosan lágyan szeretem,
ahogy összhangba rázom magam szelíden.
 
Újra együtt a nyitott ablak elé lépünk.
Rémlik az álomban festett képünk.
Ezért a szürke függöny mögé nézve,
bátran lépünk elé szivárványt remélve.
 
 
Múltam…
Néha napján mikor eszembe jut
sok-sok régi emlék.
Feldereng arcod, ahogy nézel rám
oly búsan, és szendén.
Mikor még helye sem volt a gyűlöletnek,
mikor még csak azt súgtad, szeretlek.
 
Mikor emlékeim könyvtárába merengek,
sok megtörtént dolgot másképp szemlélek.
S így nem gyűlölöm léted.
Össze rakosgatnám széttépet képed.
Hisz akkor még őszintén néztél szemembe mélyen,
de végül kilyukadtunk a dermesztő rideg mélyben.
 
Nem bánom hogy veled voltam sok éven át,
hogy szerettem veled tölteni a napom és az éjszakám.
Nem bánom hogy oly annyira szerettelek.
Csak azt, hogy a mai napig a lelkemben dédelgetlek.
 
Szívem mást zárt kapujába.
Nem te vagy az ott lakó.
De amikor emlékem országába lépek,
egy darab a tiednek mondható.
 
Ma már nem szeretlek annyira, és úgy.
Néha utálom léted…, de olyankor feldereng a múlt.
Jó hogy voltál, s vagy…… de most már kicsit messzebb tőlem.
Nem más vagy nekem, mint egy szép szerelmi történet
egy mosott vésett kőben.
 
 
Miért?
Miért élem ráncolt szemekkel életem?
Ha semmit sem teszel én mégis a hibád keresem.
Mikor belém hasít éles önérzetem,
megrázom fejem.
De nem tanulok hibámból,
most is csak vétked keresem.
Boldogtalan így lelkem rózsája.
Sűrűn megöntözi könnyeim netovábbja.
Hidd el! Próbálom kiűzni korhadt gondolatom,
boldogsággal permetezni öntudatom.