Rose karácsonya…

…Gyönyörű, ahogy hullik a hó nagy pelyhekben. Ezért is döntöttem úgy, hogy ma nem tömegközlekedem. Jó érzés, ahogy ropog a talpam alatt, midőn haladok. Díszbe öltözött a város, és a tisztaság ünnepi hangulatot kelt az emberek lelkében. Legalábbis engem minden évben teljességgel magával ragad a látvány. Talán a szentimentálisan elöntött érzelmemnek köszönhetően, de a szent napok alkalmával úgy látom, békésebbek az emberek. Ilyenkor még én is merek másokra mosolyogni az utcán, mert ha Jézuska nem is létezne, valami mégis egy hullámhosszra lágyítja a társadalom szívét. Nem látszik ilyenkor, hogy a világon mennyi keserűség tud lenni. Talán ezért is találták fel a szaloncukrot. Ezen a napon nem lehet rossz szájízzel mondatot kezdeni…

Magamban mosolygok, hogy nem tagadom meg soha önmagam, és Rose gondolatmenetét minden alkalommal ötvözőm a bugyutasággal. De hiszen ettől vagyok én én. Drága megmentőm szavaival élve:

– Rose, attól, hogy elvont gondolataid támadnak, nem vagy elítélendő, sőt, ettől vagy különleges.

– Én különleges?

Hallani ezt érdekes, de volt olyan perc, hogy már elhittem neki. Mint amikor megkért, jöjjek el vele az árvaházba önkénteskedni.

– Jót teszel nekik és magadnak is, ha eljössz. Nekik mosolyra van szükségük, neked melegségre.

Ezzel már meg is fogott. Ha a jókedvem és a bolondozásom segíthet, akkor ott a helyem. Gondolataimból felnézve meglátom az árvaházat, aminek ablakai olyan bánatról mesélnek, ami szívem legmélyén is örök lakos. Sok kicsi magányos szív, kiknek az igazi karácsony hangulata kimarad az életükből. Az igaz szeretet, melyet édesanyjuk hiánya örökre elvitt. Ha kicsit is, de megpróbáljuk dokival ezt feledtetni velük.

A nagy ajtó mögött nyüzsgés, pörgés van, melynek aláfestését a soha meg nem unt, ’80-90-es évek karácsonyi zenéi adják. Sok önkéntest látok. Díszítik az aulát, a termeket, de a fa üresen áll a jobb oldalon, a terem hatalmas ablaka előtt. Az ajtó is résnyire van nyitva. Az áldott ünnepek fája, mielőtt felöltözik, magába szívja a sok gyermek gyötrelmét. Mintha ezért hagyták volna magára odabent.

– Azt a gyerekekkel együtt fogjuk díszbe öltöztetni – szólalt meg egy hang.

– Ó értem, hát biztosan nagy örömet fog nekik okozni. Rose vagyok, doktor Soul meghívottja – nyújtom a kezem bemutatkozásra.

– Örvendek, Rose! Örülök, hogy eljött segíteni. Hektor, azaz doktor Soul odafent van, azt hiszem, reggeli mesével indít.

– Tényleg? Hát ez roppant érdekes lehet. Biztosak benne, hogy jó ötlet, ha reggeli terápiát vet be nekik? – mosolyodtam el, és a hölgy is gyorsan bemutatkozott a mosolya mellett.

– Natali a nevem. Jöjjön, vetkőzzön le, és akár segíthet is odafent Hektornak, hogy ne terápiaillat-mentes legyen ez a szép nap – viccelődik ő is. Így tettem: lefejtettem magamról a göncöt, és ünnepinek szánt öltözetben megindultam felfelé, a hangok után. A csiviteléstől a nevetésig mind kitöltötte még a folyosót is. Cipőmet szándékosan halkabbá téve osontam az ajtó mögé, hátha megleshetem a lelkem doktorát, milyen, amikor nemes érzések vezérlik.

Körülötte álltak a nagyok, a kicsik ülve, és nem könyvből való mesét olvas, hanem egy történetet mond fejből.

– És srácok, ami még igazán fontos, hogy nem csak a mai napon kell önzetlennek lenni, hanem mindig nyitott szemmel kell járni, és ha tudunk, akkor segítsünk. Mert saját tapasztalatomból árulom el nektek: ha nem adatik meg az, amire vágytok, egy dolog tudja helyettesíteni az érzést, az, ha segítesz másokon.

– Ezért lettél pszichológus? – szólal meg egy kisfiú hangja.

– Azt hiszem, többek között ezért is, de ma nem rólam van szó, hanem rólatok, és hogy jól szórakozzunk.

– Ugye nem csinálunk olyan tesztet mihez is… ja, igen, elemzéshez? – teszi fel kérdését egy kislány.

– Nem. Nem ezzel a szándékkal jöttem. De természetesen, ha tudok segíteni bárkinek is – nézett körbe, és azt hiszem, itt buktam le én is –, akkor rendelkezésetekre állok. De igazából ma azért jöttem én és a segítőm is, aki úgy látom, már meg is érkezett, hogy jól szórakozzunk és megpróbáljuk meghitté varázsolni a napotokat – mosolyog felém.

– Rose! Gyere! Hadd mutassam be nektek Rose-t! Ő nem orvos, és ugyanabból az indíttatásból van itt, mint én, annyi különbséggel, hogy számára is hasonló sorsot szabott a sors keze. Ha szabad ezt elmondanom – néz rám, és én csak bólogatni tudok rémületemben.

– Tehát bizalommal nyissatok felé is.

– Szia, Rose! – kántálják kicsik és nagyok, és a megértésre vágyó szemecskék ragyogónak tűnnek.

– Sziasztok! Ma Hektor mellett én foglak ma szórakoztatni titeket, de mivel nem vagyok a szónoklat embere, mint a dokim, így én hoztam nektek egy kis arcfestést és csillámtetkót, egy két CD-t, táncolhatunk, és amiket csak szeretnétek.

– Dokid? Ő az orvosod? – kérdezi egy 10 év körüli lányocska.

Szemem sarkából Hektorra nézek, hogy mit is válaszoljak erre. Ne gondolják, hogy egy sebzett ember akarja ma a napjukat teljessé tenni.

– Nem, ő a barátnőm – segít ki, de elég ügyetlenül, amitől ő is meghátrál. – Egy nagyon jó barátom – fojtja magába mosolyát.

Nehézkesen bontogatom ki szárnyam a gyermekek felé, de az a tudat, hogy a múltam mennyire az övék is, segít benne és ebédre készülődve már bohóckodom velük. A finom kaját emésztve pedig megengedem, hogy kifessenek ők is. Persze nem árulják el, mit is festenek, de a tükörbe nézve csodálkozom, hogy a sárga minden árnyalata szerepel arcomon. Megdöbbenek, amikor végre sikerül belőle kilátni, mit is ábrázolok. Egy napot.

– A sugarai itt vannak – mutat egy csöppség a mellkasomra, amitől annyira meghatódom, hogy könnyek szöknek a szemembe. Felveszem ezt a kis törékeny kislányt, aki úgy bújik, mint egy hálás gyermek. Megölelem; úgy szorítom, mintha sikerülne megölni a sorsát és egy szempillantás alatt egy szerető anyuka karjába varázsolhatnám. Kis lelkemnek hatalmas pilláit látom, ahogy rám tapadt csukott szemmel. Nem enged ő sem, csak öleljük egymást, és hirtelen gyűlnek a karocskák. Egyre többen leszünk, és mindenki lehajtott fejjel öleli meg egymást és minket. Ettől annyira ellágyulok, hogy azon kezd el járni az agyam, hogyan tudok tőlük elszakadni, ettől az érzéstől. Hektor mekkora ész, hogy ezt megtette velem és velük! Nem hiszem el, hogy ez megtörténik. Nem tudok lábra állni sem, amikor megszólal, hogy menjünk fát díszíteni. A csipet csapat rohanásban indul, én meg csak tenyerembe temetem az arcom megszégyenülve, hiszen ez a nap nem rólam szól és nekem most velük kellett volna tartanom ujjongva, ehelyett itt ülök és sírok.

– Hé! Semmi baj – nyugtat Hektor, miközben mellém guggol.

– Nézz csak rám!

Nagyon nehezemre esik, de megteszem könnyeimet sűrűn törölve, mert dézsaszerűen ömlik belőlem.

– Te nem is tudod, mennyire boldoggá tetted őket, és pont ezért nem baj, ha ez ennyire megérintett. Gyere ide!

Olyat tesz, amit eddig önmagától soha: átölel, ahogy én a kislányt; szorosan, minden féltve őrzött érzelmemmel, amit gyermekkorom óta őriztem. Hektor hasonló lelkének barlangjából eredő érzelme tör ki belőle. Fejét a nyakamba hajtva suttog:

– Minden rendben van.

Mély lélegzetet véve távolodik el, arcomat törölgetve.

– Oké vagy? Gondolod, hogy készen állsz a nap fénypontját megkezdeni?

Butaság, gondolom magamban. Nekem ez volt a nap fénypontja. A doki, aki eddig ki tudja milyen okból, de állandóan rideg, míg a kezelésem után barátságot is ajánlott, most egy pillanatra eltűnt. De mennyire eltűnt! Bárcsak maradna minden így és mindig ölelne, és ahogy az elején említette, megadatna egyszer az életemben, amire vágyom. Ő! Szemébe nézve látom, ahogy távolodik az érzelmek világából. Szinte látom, ahogy felveszi láthatatlan mellényét, őrizve a mellkasában őrzött vihart. Ne, ne menj el!, kiáltom magamban. Maradj velem, Hektor!

Biztosan látja szememben a fájdalmat, hogy tudom, mi következik, mert feláll, elfordul, és mintha bocsánatot kérne, úgy húzza végig kezét a hajamon. Doki! Ne tedd ezt! Az isten szerelmére!

Vesztettem. El kell fogadnom, hogy nagyobb, hosszabb út áll előtte, mint előttem. Hiszen ő már tudja, miért kezelt, és ismer valamennyire, miért kerültem be hozzá. Én azonban a mai napig nem látom őt, csak alkalmanként egy-két másodpercre, és aztán olyan fájdalmasan lök el magától, ahogy csak tud. Magamat összeszedve szólalok meg.

– A nap fénypontja már megvolt, Hektor! Remélem, érted te is! És ha létezik kívánság-beteljesülés, akkor a fa alatt ezt fogom kérni, csak hogy tudd! Azt fogom kérni, hogy törj meg! Addig nem leszel igaz barátom. Tudnom kell, ki vagy!

Elindulok kifelé, őt megkerülve.

– És tudnom kell, lehetsz-e valaha az enyém!

Mondataimtól megszökve illanok le, a lépcső minden fokánál jobban zihálva. Mert végre ki mertem mondani, amit érzek. Ki mertem mondani, hogy vágyom arra, hogy megismerjem, de hogy önmagamhoz hű legyek, még így is kell, hogy nem tudom, mi van odabent. Ez az igazi ambivalens érzés: megőrülök attól, hogy nem tudom, ki ő odabent, és mégis szeretem, bármilyen is lesz.

– Onnan nem tudod feltenni a gömböket – kiáltoznak a gyerekek. Megindulok, magamat rendbe rázva. Segítek nekik fát díszíteni. A sok önkéntessel együtt éneklünk a gyerekeknek, majd velük együtt is ezt tesszük. A CD-re is sor kerül, és megkezdődik a tánc. Azok a hatalmas mosolyok de csodásak! Kis drágák, ma bizony boldogok, de holnap… holnaptól sajnos, ahogy telnek-múlnak az órák, üresség foglalja el helyét a szívükben. De miért kell ennek így lennie. Ezt egy épeszű ember sem bírja normálisan feldolgozni szerintem. Hatalmas öröm, szeretet, vidámság, közelség, bizalmas érintések, majd a végtelennek tűnő szakadék. Basszus, kiről is beszélek itt magamban? Na jó, elég lesz ez így. Újra rájuk összpontosítva kezdek velük táncolni. Így telik el az egész este. Nevetünk, táncolunk, és sok-sok édességet eszünk. Mint a szaloncukor; álcázva esszük le magunkat édességekkel. A karácsonyi előadásra közeledve mindenki helyet foglal és gyülekeznek a szereplők is. Megható szerepjátékot adnak elő a kis Jézus születéséről, hatalmas tapsviharral zárva az estét. Meggyúlnak a gyertyák, a villanyt valaki lekapcsolja, és az összes gyerek a karácsonyfa köré áll és emelt fejjel nézik a csodát. Úgy ragyog ez a fa, mintha egész nap erre készült volna. Mintha erre gyűjtötte volna összes erejét, hogy este, mikor ennyi melegszívű csöppség öleli őt körbe, minden árva szívbe örök meghittséget varázsolhasson. Enyhítse az űrt, és kis lelkükben a remény sugaraira cserélje. Ez a fa minden bizonnyal erre készült ma. Hálás kis szempárok tekintgetnek egymásra, hogy azt látják-e a másik szemében, amit ők éreznek: a boldogságot. Erről észbe kapva keresem Hektort én is. Fejemet tekergetve pásztázom a tömeget, mikor észreveszem.

A legsötétebb sarokban áll zsebre tett kézzel, a falnak döntve testét. Melegség árad belőle a sötétben is, látom – tőlem nem bújhat el. Hiába teszi ezt mindig. Én látlak, bármennyire is takarózol. Nézem őt, és csodálom benne az erőt, amivel arra is képes, hogy talpon maradjon a múltját taposva, és hogy másokon segítsen. Nem találkoztam még ilyen emberrel. Így, a sarokba bújva nem is látszik, mennyire csikorgatja fogát, ahogyan harcol az érzelmei ellen. Hirtelen félelemmel teli szemekkel rám néz, és én csak annyit tudok neki mondani:

– Minden rendben lesz! – tátogok neki. Ő csak becsukott szemmel dönti fejét a falnak, még jobban a sarokba bújva. Ha a fények eljutnának oda, talán még a könnyét is csillogni láthatnám, de sikerült a legsötétebb sarkot választania. Töprengek magamban, vajon szüksége van-e arra, hogy most én öleljem meg. De hiszen itt vannak a gyerekek, és most, ahogy Hektor is mondta, ez a nap nem róla szól. Vagy csak el akarta kerülni a figyelmet. Ahogy mindig is teszi. Tovább nem gondolkozva átszelem a tömeget. Megsimogatom a karját, amitől ijedten néz rám. Kezét kihúzom zsebéből, hogy jobban odaférjek az oldalához, és a mellkasára simulok. Fejemet kissé felemelem, hogy a nyakába bújhassak, hogy hallja, amit mondani akarok. Nem érdekel, hogy akarja-e hallani; a mai boldogságot holnap úgyis űr igázza le, de ma a felfokozódott érzelmek hatása alatt nem tudom magamban tartani.

– Semmi baj! Ne szégyelld magad miatta! Egyszer majd elmondod… De kérlek, ne taszíts el! Ne tedd velem ezt, Hektor! Te már egyszer meggyógyítottál engem, hadd viszonozzam, kérlek! Türelmes leszek.

Az izmait érzem megenyhülni, és hangos sóhaj kíséretében átölel oldalról, és magához húz úgy, ahogy vágyom rá. Úgy, hogy érezzem, mit akar tőlem. Hogy jobban érezhessem, mennyire szeretem. Viszonozva szorongatom, a könnyeimmel küszködve, és talán szipoghatok is már, mert a másik kezével az arcomat kezdi törölgetni, és fejemet az állához húzva súg nekem valamit:

– Boldog karácsonyt, Rose!